Szombat

Arra mindenesetre jó volt apám elrettentő példája, hogy ne hagyjam magam a kényelmesnek ígérkező automatizmusokra hagyatkozni. Testem-lelkem edzésben, harmóniában tartása végett novembertől tai-chi edzésre szándékozom járni. Ha lenne egy olyan ember, mint Pai Mei mester a Kill Billben, talán rábíznám magam, de hát hol vannak manapság ilyen kaliberek? Meg nem is vagyok igazán tanítványnak való, valahogy rögtön gyanút ébreszt bennem a megérkezettség látványa,hogy lehet ennyire magabiztos valaki, hogy sosem kérdez? A hívekről nem is beszélve. 

Mindenesetre ez a srác, akit kiszemeltem magamnak tanítónak, tetszik nekem, szerény és egyszerű, bár ahogy látom, rosszul tűri a kritikát. Na mindegy, elmegyek jövő szombaton erre a meditációs kirándulásra, aztán majd meglátjuk. 

Ma meg Zsolt barátunknál voltunk végre (bár én alig ismerem, és a félénkségemből ma sem tudtam kibújni, de Lacival mindenen és mindenkin osztozunk, így az ő rokonszenvén is). Szóval ez a közös birtokos jelző kissé túlzás, na de mindegy. Számomra ez az esemény inkább a gasztronómiáról szólt, mint a hifiről. Megkóstoltunk egy igen finom bükkaljai bort, igen, sajnos csak egyet, a Sors fintora, hogy mire megtanulom értékelni a jó borokat, addigra a májam nem tudja feldolgozni az alkoholt, hát igen, öregszem. Háromféle bor sorakozott egymás mellett, ugyanabból a szőlőfajtából, más-más technológiával készítve: egy rosé és két vörösbor. Én a Legény névre hallgató bort ízleltem meg, amiről annyit tudok, hogy a tőkén, amiről a szőlőt szüretelik, csak pár fürtöt hagynak megérni, hogy a növény az erejének a legjavát ennek a kevéske gyümölcsnek a nevelésére fordítsa. Régen ittam ennyire zamatos vörösbort, pedig nem is szeretem a száraz borokat.

Nem tudom, jó buddhista lennék-e, mert én bizony azokat az embereket szeretem, akik képesek szenvedélyesen törekedni valamire, létrehozni valami minőségit, elmerülni abban, és az elégedetlenséget, sőt, a kíváncsiságot igenis előremozdító erőnek tartom. 

Szeretem a konyakos meggyet, amiről ma megtudtam, hogy hungarikum, sőt, a Gerbeaud család találmánya (akik ugyan svájciak voltak, na de mindegy, a recept itt született, és hódított.). Ennek ellenére a rossznyelvek szerint a Vörösmarty téren nem kézzel készített, hanem kínai, gyári konyakmeggyet vehet a gyanútlan turista aranyáron. Ez viszont igazi volt és szuper. Nagyon élvezem a mai csokiőrületben megálmodott kis ízfurfangokat, de ennek a desszertnek éppen az egyszerűsége adja meg a tuttit. 

Szomorú, hogy folyik ki a kezünkből az a sok szellemi termék, ami itt születik, és igaz, hogy ez már megint egy közhely, de sajnos igaz. 

A magam részéről ha itt minden rendben menne, akkor is arra buzdítanám a gyerekeimet, hogy amíg fiatalok, éljenek, dolgozzanak pár évet külföldön, mielőtt itt bármibe belefognának, na de így? Mibe is? Az ember bölcsen teszi, ha készít egy biztos kis fészket a felnövekvőknek valahol másutt. Mert hipp-hopp, felnőnek. Én is ezt tenném, ha tehetném. Most viszont nem tehetek mást, csak bízhatom abban, hogy Ákos ügyesen megveti a lábát ott, ahol otthon érzi magát, mert sajnos itt nem. Itt nem.