Sose voltam odáig a kis kölyökképű Leonardo di Caprioért, de az Aviator c. filmben megszerettem. Ebben van egy jelenet, a végén, mikor egy pánikrohamában kirohan a mosdóba. Rettegve, elgyötörve belenéz a tükörbe, majd úgy pillant fel, mint aki a mélybe veti magát. Látod, ahogy megadja magát az őrületnek. Ez az elengedés, ez iszonyú.
Persze, itt van a történet másik fele: ahhoz, hogy minden józan megfontolás ellenére keresztül tudjunk vinni valamit, kicsit őrültnek kell lenni, szóval némiképp hajlam kérdése is, hogy keresztül tudjuk-e vinni, amit megálmodtunk. Némiképp, mert ehhez nyilván magas szintű szakmai tudás, szorgalom, jó PR, stb. is szükségeltetik. (Sőt, szerencse is.)
Hol a határ? Mi köt a valósághoz? És mit lehet tenni a genetikai örökséggel szemben, meddig ment meg az önkontroll és az emberi kapcsolatok?
4 megjegyzés:
Csak pszichiátria professzoromat tudom idézni, aki anno azt mondta: a normalitás és az elmebaj nem elkülönülő állapotok, hanem az elme állapotának egész skálája van. Hogy hol a normalitás határa, azt viszont mi húzzuk meg, önkényesen. És ekkor felemelte kezét, mutatóujját -annyira előttem van- és azt mondta: legyünk hát toleránsak!
Egyetértek a professzoroddal. Sajnos hozzám nagyon közelálló személy, vagyis, hogy pontos legyek: hozzám egykor nagyon közelálló személy sorsának alakulásán merengek. De még ez se pontos, mert a szüleink hiába távolodnak el tőlünk minden szinten, az énünk legfontosabb kis magvát alkotják. Nem tudom, mi lesz.
Sose tenném felelőssé a gyerekemet a saját életem elrontása miatt, ne tedd ezt magaddal sem.Nem a te döntéseid miatt fajultak idáig a dolgok.
Ha innen nézem: igaz. Én se tenném. Köszi.
Megjegyzés küldése