Petronius

Miért rajongok érte ötven éve?

Mert átbeszél hozzám egy elmerült

világból, mintha rég halott barátok

szólítanának. Mert olyan sokat

tanultam tőle. Mert még azt is tudta,

hogy a birtoklásnál százszor nagyobb

gyönyör a puszta élet. Mert szerette

az életet, de nem ragaszkodott

hozzá. Mert a legrosszabb körülmények

között is rögtön paradicsomot

varázsolt maga köré. (Recsken többször

is megpróbáltam utánozni őt.)

Rajongok érte, mert oly elegánsan

jegyezte fel egy haldokló világ

pénzhajhászását s ordenáriságát,

az emberek szeretkező dühét

(ha a szellem elhal, a nemiszervek

triplán működnek még egy ideig),

a költőket s szobrászokat, kik új

kifejezést kerestek, bárha nem volt

mit kifejezniök; a gazdagok

és a hatalmasok meghülyülését,

melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt

s derűt adott, meg szépséget, pedig

jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat

elállja a sötétség oszlopa.

Irigylem őt, mert nem borzongott ettől,

nem öltött hősi pózt s óbégatott,

hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen;

nem akadt úgysem, aki ellenáll.

Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni

a pusztulást; élvezte is talán,

mert izgató volt; igényt önmagával

szemben táplált, nem a történelem

menetével. Erősebb volt minálunk,

hisztériás moderneknél, akiknek

nehéz az élet s nehéz a halál:

őnéki mind a kettő könnyű volt. Faludy György