Megígértem magamnak, hogy nem mondom és nem is írom le, mennyire hiányoznak a gyerekek. Annyira utálom, mikor valaki elmegy valahová, hogy jól érezze magát, erre aki otthon maradt, felhívja és belenyüszög a telefonba: annyira hiááányzoooól, alig várom már, hogy hazagyere! Hogy élje meg felszabadultan a mostot ezek után? Az ittről nem is beszélve. Úgyhogy ezt igyekszem mellőzni, csak nehéz. Lacinak merem mondani, mert ő nem bánja, de hát Ákos és Alma lassacskán kirepül (évek múlva persze), el kell engedni őket, bla ,bla,bla. Tudom.
Csak olyan messze vannak és ha baj történik velük, akkor az hiába nem nagyobb, vagy iszonyúbb, mint ami itthon, vagy bárhol megeshet, mégis rosszabb. Mintha kiterjeszthetném a mágiámat, védőszárnyamat föléjük, mikor országhatáron belül vannak. Szokatlan ez az egész, mert egyébként szinte egyáltalán nem szoktam aggódni miattuk (kivéve, mikor Alma este futni megy), bízom benne, hogy megvan a magukhoz való eszük.
Már csak 12 nap.
2 megjegyzés:
Teljesen normális. Én ezt úgy hívom, hogy "frászos anyuka". Nálunk speciel én vagyok a "frászos apuka". Nem mutatom, nem mondom, de van. És szerintem sosem múlik el. A "nagy" most 19, ráadásul ugye aki a sztorit ismeri tudja milyen fura, mégis ugyan úgy működik a "frászos apuka" effektus, ha nincs mellettem vagy általam biztonságosnak vélt helyen.
Szóval ez így természetes! :)
Szóval nem múlik el? Ez rémes.
Megjegyzés küldése