Mindenki azt kérdezgeti: na és, mikor költöztök? elköltöztetek már? milyen az új lakás? Olyanná kezd válni ez az egész, mint egy hosszú jegyesség, az ember már el se hiszi, hogy még tud majd örülni, ha realizálódik valami. Még szerencse, hogy annyira szeretem azt a házat.

Tegnap hosszú idő múltán végre találkoztam Gyurival. Szerintem már írtam róla: hálókocsi-kalauz volt tíz évig, mikor úgy döntött, hogy jogász lesz - nagyon eredeti, művelt, szórakoztató figura és szerencsére a szomszédunk. Ezért hébe-hóba megesik, hogy együtt jövünk haza a vonattól, tehát mintegy tíz-tizenkét percig eszmecserélünk mindenféléről. Amolyan instant találkozó ez: nagyon tömör, velős, bár mindig valami baromkodásból indul ki, vagy abba torkollik. Olyan lelkesen meséltem mindig a beszélgetéseinkről itthon, hogy Laci azt hitte, beleszerettem...Mintha nem tudná, hogy ez lehetetlen. A tegnapi hazajövetelünkön hangzott el a következő:

- Mielőtt elköltöztök, azért mindenképpen gyertek már át elköszönni. Valami telefonszámcserét is megejthetnénk. Nagyon hasznos lenne, mert például, ott zötykölődöm a 73-as busz hátuljában, és erre meglátok a busz elejében egy ilyen fejet, mint a tiéd. Gyorsan előkapom a mobilomat és felhívlak: Edit, te vagy az? Mennyire örülnél.

- Jó, de csakis ebből a célból. Semmi értelme hívogatni egymást, mert előbb-utóbb ezek a kapcsolatok úgyis elkopnak és semmi más nem marad a helyükben, mint egy kis bűntudat, meg rossz érzés, amiért nem hívod fel a másikat.

- Persze, evidens. Egy angoltáborban a táborvezető fogalmazta ezt meg a legjobban: gyerekek, ne cserélgessünk címeket, úgyse fogjuk keresni egymást. 

Ebben maradtunk.