Werfel

Egy Franz Werfel elbeszéléskötet az "útikönyvem", magyarán mostanában ebbe bólintok bele öt-tíz perc után a szaunának is beillő vonaton. Az első elbeszélését olvasva (Nem a gyilkos, az áldozat a bűnös) gondolkoztam el azon, hogy vajon hogy írnák meg ugyanezt a szituációt a mi kortársaink. Dióhéjban: a főszereplő, egy katonacsalád sarja a gyermekkori rideg bánásmód következtében mindenféle tekintély és rend ellen lázadó, kisiklott figurává válik, egy anarchista csoporthoz csatlakozik, kishíján apagyilkos lesz belőle, míg végül magára talál. Jól meg van írva, tényleg. Egyébként tele van idézgetni való mondatokkal, ami mostanában amúgy is nagy divat, szép kis giccses diavetítéseket lehetne belőle csinálni. Mennyire modern lehetett a maga idejében: egész korának uralkodó szellemi irányzatai fellelhetők benne, tényleg mindennek a krémje:  egy kis Freud, egy kis Nieztsche, ez-az, saját gondolat is, választékos stílusban és még igaz is, nagyon őszinte. És ma mégis milyen darabos, elavult. Sokkal több, vagy inkább más fogalmakkal kombinál a mai ember. A vallásos fogalmaktól az ezotéria felé kinyílva, a pszichológia és a hozzá kapcsolódó tudományágak újabb kutatásainak tükrében sokkal árnyaltabb képünk lehet egy-egy történetről. (De nem biztos, hogy van is.) Ismét kedvet kaptam a kortárs irodalomhoz. És az ókori   görög irodalomhoz.

Kaj Stenvall : Ödipusz-komplexus c. festménye

Az én kedvenc Franz Werfel idézetem:

" Minden értelmetlen, ami nem visz új vért, új életet, új valóságot a világba. Egyes-egyedül az új valóság a fontos. A többi fabatkát sem ér. 

...De mitől válik valóságossá a világ? Ki tudja ezt megmondani? A gondolattól, amely legelőször hozta el a tüzet, meg a vándor vad örömkiáltásától, mellyel a hajnalt köszönti. A csillagok gomolyát legelőször kibogozó tekintettől, a kéztől, amely a legelső hajó számára összekötötte a gerendákat, meg a szoptató anya merengő tekintetétől, egy szép nő isteni járásától és a szívbéli bátorságtól."