Amennyire inspirál az új munkahelyem, pont annyira meg is riaszt az a merőben természetellenes környezet, amiben dolgozom. Újra kéne szocializálódnom, de ez még némi késedelmet szenved, mert mindenhová lépcsőn szaladgálok. Nem szenvedhetem az örökös nyájasságot (ami mögött nincs semmi), a zajtalanul suhanó lifteket, a szalagfüggönyökön átszűrődő lágy fény, klíma is idegen. Nem vagyok egy morcos természet, csak szeretem azt a játékot, mikor két idegen szép lassan megnyílik egymás számára és ez sokkal nehezebb ebben az őszintétlen légkörben. Majd megtanulom, hogy ne szigetelődjek el teljesen, mégis megtarthassam az önállóságomat. A főnökasszonyom első nap kerek-perec kijelentette, hogy szeretné, ha reggelente előremennék beszélgetni az ő főnökének a titkárnőivel, mert az elődöm is így csinálta. (Gondolom, azt akarta ezzel kifejezni, hogy nem bánja, ha nem munkával kezdem a napot, nyugi.) Mi sem áll tőlem távolabb, mint a célzott jópofizás, úgyhogy ezt a kört kihagytam. Tettem a dolgom, szépen rendet raktam szegény elődöm után és hagytam, hogy kíváncsiak legyenek rám. Úgy tűnik, ez beválik első körben, aztán majd meglátjuk.

Megérte tavaly lefogyni, egész jól fel tudok öltözni pár száz forintokért, meg Almával csereberélgetünk. Bár tegnap abban a felsőben mentem, amit első nap vettem fel és megjegyezték...Na ettől nem dőlök a kardomba azért. 

Egyébként jó helyem van. Teljesen szokatlan, hogy ha bármi gondom, bajom van, meghallgatásra (és megoldásra) talál, ilyen még nem volt. Mindenki retteg a női vezetőktől (sok esetben joggal), de az enyémnél jobbat kívánni se lehetne. Amit csak lehet, kiverekszik, vagy kiügyeskedik  a beosztottainak, mindent észben tart. Persze szigorúan megköveteli a munkát, de mindent meg lehet vele beszélni, amíg haladnak a dolgok. Nem lesz ez rossz.