Az ékszerek

         Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
                   testén sok zengő ékszerével várt rám,
                   hódítóbban, mint a mór rableányok
                   a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

                   Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
                   a drágakő s a nemesfém zenéltek,
                   s én megszédültem, mert mindent imádok,
                   ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

                   A pamlagon engedte, hogy szeressem,
                   s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
                   s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
                   ágaskodott és rázta, mint a partot.

                   Szemével rajtam, készséges vadállat,
                   új pózokat talált vágyunk hevében,
                   és odaadást kevert bujasággal,
                   hogy változatainktól nőtt a kéjem,

                   s karja, csípője. Olajsima combja,
                   haja, mely arcához hajolt keretnek,
                   dereka, mintha hattyú nyaka volna,
                   hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

                   talán mindez Rossz Angyal praktikája
                   volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
                   egyensúlyától, ki kristálysziklára
                   kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

                   és mintha Antiópé csípőjére
                   emelné egy ephébosz felsőtestét
                   s öle, mit domborműnek tárt elébem,
                   és ajka, min fénylett a finom festék.

                   A lámpa elhatározta: kilobban,
                   nem világolt, csak a kandaló lángja,
                   s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
                   vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

Baudleaire