Ritka melankolikus, sőt: szentimentális hangulatban vagyok, pedig lenne minek örülni. Például: olyan jól vagyok, hogy ma már tornázni is bírtam. Vagy: tegnap volt Ákos szalagavatója és minden rendben volt. Kicsit összehányva jött haza reggel, de hát mikor karmoljon be az ember, ha nem éppen ilyenkor. (Előtte hencegett nekem délután, hogy bármiből  bármivel bármennyit ihat, nem lesz rosszul tőle, nem is érti, hogy lehet ez:) Persze a szalagavatóval hivatalosan is elkezdődik az érettségire készülődés időszaka, utána meg ott a nagy Élet, ezen belül a férfivilág a maga törvényeivel, kőkemény helytállás, stb. De nem csak ez, hanem egy csomó lehetőség, mert még fiatalok, jaj, de fiatalok.

Nekem meg az egyik legjobb barátom és kollégám elmegy az NNI-be  dolgozni és nem kéne, de mégis szomorú vagyok, mert nem fogunk már együtt kávézni meg pletykálni reggelente és nem fog a hülyeségeivel traktálni meg az agyamra menni. Hát komolyan, már attól is ideges leszek, ahogy arra a begyepesedett FIDESZ-imádatára gondolok, micsoda majom, Úristen. Mégis a legjobb barátom volt abban a lepukkant Tolnaiban és az egyetlen, akivel úgy istenigazából el tudtam beszélgetni, mert valamilyen volt, igazi, színes egyéniség, úgyhogy nem kis önzés részemről, hogy azt szeretném, hogy maradjon. Meg azt is, hogy menjen a picsába. Minél messzebb, annál jobb.