20

Na, ez a baj, ha utólag írogatom be a szöveget a képekhez : jön a bénázás.  Ezt a huszadik házassági évfordulót mégse akartam szó nélkül  hagyni, annyira nem semmi volt ez az év. 

Annyi mindentől meg lehet ijedni: veszett kutyától, hirtelen elénk vágó autótól, lidércfénytől, bármitől. De egy számtól? Ami előtt és után is csak egy szám jön: tizenkilenc és huszonegy. Mi mégis kishíján félrekaptuk a kormányt, ha folytathatom ezt a kissé erőltetett hasonlatot.  Nem egyszerű nyáron vagyunk túl, de megérte elgondolkozni azon, hogy van-e még valami, ami összetart minket a közös gyermeknevelési "vállalkozásunkon" (ami nem is kevés), devizahitelen, megszokáson túl - tényleg egymással akarunk-e élni életfogytig? Mint amikor a vér centrifugálás után szétválik plazmára és alakos elemekre, és rácsodálkozik az ember, hogy lehetett ez valaha élő egész, mi elegyítette ezt a két merőben más anyagot? Csak a tapasztalat hitetheti el, hogy az egyik kiegészíti a másikat. Ami szétvált, nem forr össze, az alapoktól kellett letisztázni magunkban, hogy mit, kit akarunk. A rám várakozó összes életek sokaságából már jó régen kiválasztottam azt, amit élek, és nem csak magamnak. Meg ezt az embert, akivel együtt raftingolunk mindenféle hullámhegyeken és völgyeken már húsz éve, és akit nem tudok megunni, mert nem hazudik. Inkább megyek vele bármilyen alvilágba igazán, mint hogy tündérmeséken ringatózzam.