2011. augusztus 17., szerda

Szentek

Nem tudom, miért húzódoznak úgy az emberek a mániákusoktól. Engem mindig nagyon érdekelt, meddig  képesek elmenni, hogy szenvedélyük tárgyát megismerhessék, megőrizhessék, tökéletesíthessék.  Mint kiderült: bármeddig. Bár a fizikai-érzelmi határok elasztikusan  már-már a végtelenbe tolása után időről-időre visszarepítik őket a mindennapokba, de csak az újabb nekirugaszkodásig. Valahol sajnálom is, tisztelem is ezeket az embereket  ezért a megszállottságért, hogy valamit ennyire komolyan vesznek. Például egy nagyon kedves hifis ismerősömet, aki kitette a mosógépet az udvarra, hogy legyen hely a legújabb hangfalnak és akit sikítva hagytak el a nők. 
Ma is sikerült összefutnom egyel, könyvet vettem át tőle a Keletinél.  Az egyik oszlopnál guggolt és a könyvet olvasgatta, majd olyan aggódó arccal nyújtotta át, mint aki az édes gyermekét  adja örökbe. Több tízezer  könyvet halmozott fel az évek során, húsz-harminc van az ágya mellett, amit párhuzamosan olvas. (Ez  nekem is megy...) Szó szerint imádja a könyveket, menti a ritkaságokat, hagyatékokat vásárol fel szőröstül-bőröstül ha kell.  Kifejezetten színes egyéniség, kb. egy órán keresztül sztorizgatott nekem és ha nem siettem volna haza, még el tudtam volna hallgatni (így viszont alig lehetett lelőni). 
Mesélte, hogy egyszer egy 1800-as évekbeli könyvritkaságot rendeltek tőle a Vaterán: egy metszetekkel díszített mesekönyvet, amiből annak idején is csak 1000 példányt nyomtattak. Mikor a Deák Ferenc téren megjelent az apuka, átvette a könyvet és a hatéves gyereke kezébe adta, a mi emberünk szépen visszakérte a könyvet : ez nem egy hatéves kezébe való. És szépen hazavitte. Mert az ő hatéves kisfia már tudja, hogy a régi könyveket egy filccel  borított asztalon szabad nézegetni, kesztyűben - van is neki a saját méretében ebből a spéci kesztyűből, azzal nézegeti a régi őslényes könyvét, amit apukájától kapott. Részesültem egy kis okításban a különböző anyagú, vegyhatású papírok és a különféle testnedvek kölcsönhatásairól  és közben azon gondolkoztam némi perverz örömmel: mit szólna, ha tudná, hogy egy igazi könyvgyilkossal beszélget, akinek a kezében szétporladnak a régi könyvek,  és a legstrapabíróbbal sem ússzák meg szamárfül nélkül. Így bazsalyogna Hannibal Lecter Teréz anyára.

1 megjegyzés:

Alma írta...

Hajaj!De durva:DDD