A nevem piros

" Úgy hallottam, hogy a mesterek mestere, Sejh Ali pontosan tíz évig dolgozott ezen a  legendás könyvön,   és olyan csodás lapokat hozott létre, amilyeneket legföljebb a régi mesterek  közül is a legnagyobb, Behzád készíthetett volna. 

Még a fele sem volt kész, mikor Dzsihán sah már tudta, hogy páratlan könyv birtokosa lesz. Mindig is tartott fő ellenségétől, a fiatal akkojunlu uralkodótól, Uzun Haszantól, így aztán  nemcsak a könyv által nyerhető dicsőség jutott eszébe, hanem az is, hogy az ő számára akár még szebb könyv is készülhet! Azok közé az irigyek közé tartozott, akik a maguk boldogságát mérgezik meg attól való félelmükben, hogy mások is  lehetnek ugyanolyan boldogok, mint ők. Dzsihán  sahnak is az volt az első érzése, hogy  ha a mester  még egy példányt, sőt egy még  szebbet készít a könyvből, azt fő ellensége, Uzun Haszan számára fogja díszíteni. 

Ezért elhatározta, hogy amikor elkészül a könyvvel, megöleti a miniátort, ám háremének egyik cserkesz szépsége azt mondta, hogy elég, ha megvakíttatja. A sahnak annyira megtetszett az ötlet, hogy az őt körülvevő hízelgőknek is beszélt róla. A szóbeszéd aztán Sejh Ali fülébe is eljutott, de ő nem hagyta félbe a munkát, és nem szökött el Tebrizből, ahogy más festők tették volna. Még azzal sem próbálkozott, hogy a munkát lassítsa, vagy rosszabbul fessen, hogy a könyv ne legyen hibátlan. Minden addiginál nagyobb elszántsággal és hittel dolgozott. 

A reggeli ima után  azonnal munkához látott, és késő éjszakáig, amíg fáradt szeme könnybe nem lábadt, ugyanazokat a lovakat, ciprusokat, szerelmeseket, sárkányokat, és csinos trónörökösöket festette. Rendszerint valamelyik  régi heráti mester művét nézte, s eközben anélkül, hogy odanézett volna arra, amit csinál, egy másik lapra ugyanazt a képet festette. 

Végül elkészült a karakojunlu Dzsihán sah számára a könyv. A miniátort - ahogy  várta- sok-sok arannyal jutalmazták, aztán egy tollszárral megvakították. 

Sejh Ali friss fájdalmával elhagyta Herátot, és felkereste az akkojunlu uralkodót, Uzun  Haszant. 

"Igen, vak vagyok - mondta-, de az elmúlt tizenegy évben festett könyv minden szépségére a legapróbb ecsetvonásig  emlékezem, kezem - anélkül, hogy látnék - képes újrafesteni őket. A világ legszebb könyvét festhetem meg neked, sahom. Tekintetem  nem akad meg többé a világ piszkán, ezért minden Allah teremtette szépséget a maga tisztaságában fogok megfesteni."

Uzun sah hitt a mesternek, ő pedig tartotta a szavát, és a világ legcsodálatosabb könyvét festette emlékezetből az akkojunlu uralkodó számára. Utóbb, mikor az akkojunlu Uzun Haszan Bingöl közelében legyőzte és megölte a karakojunlu Dzsihán sahot, mindenki tudta, milyen erkölcsi erőt jelentett a győző számára ez a csodálatos könyv...."