2011. június 25., szombat

A valóságról...


"Mesélik, hogy volt egyszer Sirázban egy ügyefogyott és aggályoskodó sah. Rettenetesen félt attól, hogy ellenségei letaszítják a trónról, és a fiát ültetik a helyére, ezért nem küldte el a trónörököst Iszfahánba kormányzónak, hanem bezáratta a palota legtávolabbi zugába. Harminc évig élt a trónörökös úgy, hogy még a kertet se látta. Apja halála után elfoglalta a trónt.
- Hozzatok egy lovat. Annyi képet láttam róla, hogy látni szeretném, milyen is valójában.
A szeráj legyszebb szürkéjét hozták elé, de az új sahnak akkora csalódást okoztak a ló tágas orrlyukai, illetlen fara, durva tompora és a szőre, amely  nem ragyogott úgy, mint a képeken, hogy az ország összes lovait leölette . 
Negyven n apig tartott a mészárlás, az ország minden vizei fájdalmas vérszínt öltöttek. Allah azonban igazságot tett: a karakojunlu türkmének ura tönkreverte az új sah ló nélkül maradt seregét. 

Konrad Lorenz és Nietzsche a barátságról

"Két ember barátságának morális értékét bátran lemérhetjük aszerint, hogy melyikük hajlandó nagyobb áldozatot hozni anélkül, hogy ellenszolgáltatásra számítana érte. Nietzsche írta ezeket a szép szavakat, akinél - nem úgy, mint az emberek többségénél - a bestialitás álarca csupán a valódi jóságot takarja: " Arra törekedj, hogy mindig te szeress jobban, hogy soha ne te légy a második!"

2011. június 21., kedd

Hamarosan elkészülök a hálószoba díszítő festésével. Sehogy sem akaródzik a leveleket, indákat megfesteni, azzal húzom az időt, hogy újabb virágokat keresgélek, rajzolgatok. Bátortalanul fogtam neki, az volt a baj, féltem, hogy jól elrontom. Szűrhímzés- mintákat rajzolgattam, gondoltam, ez nem nagy kockázat. Szépen szimmetrikusan elrendezgetem, kifestegettem. Elég vagány szerintem, kicsit "plázás", ha jobban belegondolok.
Ha újrakezdhetném, egy buja matyóhímzést festenék fel, most már merném. Na mindegy, lesz, ami lesz. Ha egyszer elkészül, teszek fel képet.

2011. június 17., péntek

A nevem piros


" Úgy hallottam, hogy a mesterek mestere, Sejh Ali pontosan tíz évig dolgozott ezen a  legendás könyvön,   és olyan csodás lapokat hozott létre, amilyeneket legföljebb a régi mesterek  közül is a legnagyobb, Behzád készíthetett volna. 
Még a fele sem volt kész, mikor Dzsihán sah már tudta, hogy páratlan könyv birtokosa lesz. Mindig is tartott fő ellenségétől, a fiatal akkojunlu uralkodótól, Uzun Haszantól, így aztán  nemcsak a könyv által nyerhető dicsőség jutott eszébe, hanem az is, hogy az ő számára akár még szebb könyv is készülhet! Azok közé az irigyek közé tartozott, akik a maguk boldogságát mérgezik meg attól való félelmükben, hogy mások is  lehetnek ugyanolyan boldogok, mint ők. Dzsihán  sahnak is az volt az első érzése, hogy  ha a mester  még egy példányt, sőt egy még  szebbet készít a könyvből, azt fő ellensége, Uzun Haszan számára fogja díszíteni. 
Ezért elhatározta, hogy amikor elkészül a könyvvel, megöleti a miniátort, ám háremének egyik cserkesz szépsége azt mondta, hogy elég, ha megvakíttatja. A sahnak annyira megtetszett az ötlet, hogy az őt körülvevő hízelgőknek is beszélt róla. A szóbeszéd aztán Sejh Ali fülébe is eljutott, de ő nem hagyta félbe a munkát, és nem szökött el Tebrizből, ahogy más festők tették volna. Még azzal sem próbálkozott, hogy a munkát lassítsa, vagy rosszabbul fessen, hogy a könyv ne legyen hibátlan. Minden addiginál nagyobb elszántsággal és hittel dolgozott. 
A reggeli ima után  azonnal munkához látott, és késő éjszakáig, amíg fáradt szeme könnybe nem lábadt, ugyanazokat a lovakat, ciprusokat, szerelmeseket, sárkányokat, és csinos trónörökösöket festette. Rendszerint valamelyik  régi heráti mester művét nézte, s eközben anélkül, hogy odanézett volna arra, amit csinál, egy másik lapra ugyanazt a képet festette. 
Végül elkészült a karakojunlu Dzsihán sah számára a könyv. A miniátort - ahogy  várta- sok-sok arannyal jutalmazták, aztán egy tollszárral megvakították. 
Sejh Ali friss fájdalmával elhagyta Herátot, és felkereste az akkojunlu uralkodót, Uzun  Haszant. 
"Igen, vak vagyok - mondta-, de az elmúlt tizenegy évben festett könyv minden szépségére a legapróbb ecsetvonásig  emlékezem, kezem - anélkül, hogy látnék - képes újrafesteni őket. A világ legszebb könyvét festhetem meg neked, sahom. Tekintetem  nem akad meg többé a világ piszkán, ezért minden Allah teremtette szépséget a maga tisztaságában fogok megfesteni."
Uzun sah hitt a mesternek, ő pedig tartotta a szavát, és a világ legcsodálatosabb könyvét festette emlékezetből az akkojunlu uralkodó számára. Utóbb, mikor az akkojunlu Uzun Haszan Bingöl közelében legyőzte és megölte a karakojunlu Dzsihán sahot, mindenki tudta, milyen erkölcsi erőt jelentett a győző számára ez a csodálatos könyv...."  

2011. június 9., csütörtök

Álom, álom...


Olyan jót álmodtam: a kertünk szélén egy kis erecske futott. Beleejtettem valamit és egy gallyal kezdtem keresgélni. Akkor láttam, hogy kristálytiszta vizű és egy csomó elveszettnek hitt holmi van benne: biciklilezáró-kulcs, a gyűrű, amiből kiesett a kék kő, és hasonló apróságok. 
Tegnap olvastam egy aromaterápiás könyvben különböző meditációs technikákról, az egyikben ez volt: ne gondolkodjunk, csak figyeljük a légzésünket, hogy át tudjuk érezni, mit jelent élni. Nekem a zenehallgatás ez: leülök a kanapéra, és csak vagyok. Meg a játék, valamiért mégis nehéz nekiállni, mindig úgy érzem, túl merev vagyok hozzá, öreg, aztán ha benne vagyunk, alig tudom abbahagyni. A múltkor leültünk Dórival mesét írni. Rájöttem, ha nem légből kapom a történetet, hanem valós történet alapján írom, olyan könnyű, csak a megfelelő képet kell hozzá megkeresnem, az meg annyira adja magát.
Ezt a mai álmomat egyértelműen jó jelnek veszem.

2011. június 2., csütörtök