Smoke

Nem leszek népszerű ettől a bejegyzésemtől, de úgy érzem, írnom kell az én kis gyengémről, bár manapság kissé ciki . Csak azért, mert az enyém. Mindig is szerettem a dohány illatát. Azért nem lettem szenvedélyes dohányos, mert  a nyers dohány illatát jobban szeretem, mint a már meggyújtottét. Mielőtt meggyújtok egy cigit, mindig órákig szagolgatom. Ez a fázis az érzékszerveké, teljesen testi élvezet, mint az első falat öröme. Van, hogy egy hétig, sőt: hetekig nem gyújtok rá, amíg harmóniában érzem magam, semmi szükségem a dohány szokványos élvezetére. Mikor valami bajom van, akkor bonyolódik a kép: a cigi/szivarka meggyújtása, és az első slukk fanyar íze  olyan, mintha a valóságot (a "keserű?") valóságot lélegezném ki-be. Ez a száraz levél morzsolásával, a buborékos boríték pukkasztgatásával egyenértékű, van benne valami vandál öröm. (Gondolhatnék mondjuk a léghólyagocskákra, de akkor elmaradna a jó érzés.) Utána elkezdem érezni a számban a füstízt, összekeveredve a saját ízemmel, amiről eszembe jut a nagyanyám, aki állandóan bagószagú volt a sok Munkás cigitől, és hozzám közel álló egyéb szereplők, és ilyenkor végiggondolom, ki mit szólna, ha megosztanám vele az aktuális nyavalyámat, és ettől megnyugszom. (Vagy a nikotin hat ilyenkorra már, nem tudom.) Elnyomom a cigit és megállapítom, hogy  nem vagyok függő...