A Sálimár bohóc még a Mór utolsó sóhajánál is jobb volt. Újraírt bennem egyet s mást és felébresztett egy kis félelmet a jövővel kapcsolatban - talán alaptalanul.

Egyszer Márti azt mondta nekem: jó kis hely ez a Kárpát-medence: termékeny, védett, maga a Paradicsom. Ahogy a világ folyik, minden jel arra mutat, hogy a jövő háborúit az ivóvízért fogják vívni. A globális felmelegedés miatti tengerszint-emelkedés egy csomó embert arra kényszerít majd, hogy elhagyják a hazájukat és valami biztonságosabbat keressenek. Mivel mi itt ülünk egy csinos kis édesvíz-készleten, nem túl fényes jövőt jósolok a gyerekeinknek, unokáinknak. Azt kell, hogy mondjam, ha szerencsések leszünk, még éppen időben fogunk majd meghalni Attilával ahhoz, hogy ezt ne érjük meg.

Erre csak legyintettem, amíg el nem olvastam ezt a könyvet a Kasmír-völgyi etnikai tisztogatásokról, ahol egy hasonlóan kívánatos vidéket és kultúrát tiportak el, mint a a miénk (lehetne). Elintéztem annyival: nyilvánvaló, hogy erre megy ki a játék, ezért annyit tehetünk, hogy ragaszkodunk ahhoz, amink van, ahhoz a talpalatnyi földecskéhez, ami a miénk és nem megyünk sehova, bármilyen nehéz is lesz az élet. Most már azt gondolom, hogy hiába vagyunk itt, Európa szívében, előállhat olyan helyzet, amikor az ember örülhet, ha a kis életét átmentheti valahová.

"Nehéz megbocsátani az életnek azt az erőt, mellyel a létező nagy gépezetek ránehezednek az élők lelkére. -mondta hanyagul, amikor már egy napernyős kávéházi asztal mellett ültünk, melyen erős feketekávé gőzölgött és Funadoros üvegek álltak.- Hogyan bocsássuk meg a világnak a szépségét, mely egyszerűen csak rútságát álcázza; a kedvességét, mely pusztán kegyetlenségét leplezi; azt az illúziót, hogy zökkenés nélkül halad, ahogy az éj a nappalt követi, hogy úgy mondjam...miközben a valóságban az élet durva viszályok sorozata, melyek úgy zuhognak védtelen fejünkre, akár a favágó  fejszéjének csapásai?" (S.R.)