Egy nyolcfős lelkészcsoport látogatta meg Lainget, hogy az emberi viszonylatok kérdéseivel ismerkedjenek,s tb. Laing hamar rájött, hogy ő lesz az, aki többet tanulhat... Laing így ír erről:

"Beszámolót kellett tartanom nekik Freud elméleteiről az elválás, a vesztés, a bánat, a gyász és a melankólia tárgykörében. Sosem gondoltam rá, hogy a bánat és a gyász némely válfaja nem a szokásos veszteségre-válasz. S ha nem gondoltam rá, hát gépiesen is mániás védekezésnek gondoltam a dolgot. A lelkészek azonban hamar megegyezésre jutottak egymás között, tömérdek tapasztalatuk alapján, amit a halálesetek, temetések, az elhunytak legközelebbi, " drága " hozzátartozóinak reagálása révén szerezhettek mind, hogy bár némelyek szomorúak, boldogtalanok lettek, depresszióra hajlottak, és bűntudatfélét éreztek, amikor valaki közelijük megboldogult, ám az ilyen bánatot és gyászt mégsem szabad általánosnak tekinteni. Sokakat kimondottan megkönnyebbített és sokkal boldogabbá tett egy-egy ilyen közeli halál. Zsebkendőket olyankor csak az érzelem hiányának leplezésére használtak, elrejtendő a fel nem fakadó könnyek hiányát.

Az egyik lelkész például elmondta, hogy Aberdeenben egyszer, egy ilyen Philemon és Baucis -házaspárból a férjjel távozván épp a sírtól, ahová a feleségét nem sokkal előbb temették, a férfi hirtelen odafordult hozzá, szólván: "Tudja, én ötven évet éltem le ezzel a nővel, és még csak nem is kedveltem soha." Az anekdota egyetértő morajt váltott ki a lelkésztársakból. "