Mindig imádtam neveket adni, lányneveket különösen - legszívesebben kettesével osztogattam volna a gyerekeknek, de szerencsére még emlékeztem rá, mennyire nem praktikus ez az életben, úgyhogy mindenkinek egy jutott.
Mikor Almát vártuk, mint első lánynak, valami nagyon szép, nőies nevet szántam neki, mint az Éva, Anna, Laci kérésére lett végül Alma, mert ez még lágyabb, benne van a gömbölyűség, édesség, frissesség, és még annyi minden, ami egy kislány és később egy nő lehet. Az oviban még rendben volt, de az iskolában már határozottan rühellte a nevét, mert számtalan csúfondáros megjegyzésre adott lehetőséget. Főleg itt, egy vidéki iskolában furcsállták a Dzseniferek, Mercédeszek és társaik. Nem sok vigaszt jelentett, hogy más neveket is kifiguráz, aki akar. "Miért nem hívtok Katinak?"
Aztán a gimiben egy időre megbékélt a nevével, de most ismét újat talált magának: most Lillának hívja-hívatja magát... Itthon rá szoktam szólni, ha a tesóit kijavítja, de hogy a haverok hogyan szólítják, az nem izgat. Most egy második keresztnévre gyűjtöget. Bosszant, de ez most úgy tűnik, egy olyan híd, amin nem tudunk egyszerre mindketten átmenni. Erőltethetem, hogy azonosuljon egy névvel, amit én adtam neki, ahelyett, amivel ő érzi azonosnak magát. Az első nevében benne van minden, ami eddig történt vele, az egész gyerekkora, ezt kár lenne megváltoztatni, de egy második keresztnév még belefér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése