Ízelítő

"Máj.20.

...Elszomorodva e szegény bűnös látásán, feledtem, hogy kirándulásunkkor édesvíz helyett csak vért találtunk; társaink is üresen tértek vissza, s azon gondolatnál, hogy a nálam lévő édes iszapnak ma utolsó cseppjeit fogom meginni, reszketni kezdettem.

Ó víz, legbecsesebbje minden elemeknek, gondoltam magamban, mért nem ismertem fel előbb értékedet! Pazarul használják áldását, sőt, hazámban még félnek is tőle, s mit nem adnék most csak húsz cseppért e mennyei folyadékból!

Csak néhány falat forró vízbe mártott kenyeret ettem, mert hallottam, hogy e víz, ha felforr, elveszíti keserű ízét. El voltam készülve mindent tűrni, amíg csak esővízre nem akadunk, mert társaim állapota, kik mindnyájan erős diaréban szenvedtek, nagyon megjijesztett. Néhány turkomán, különösen a kervánbasi, azon gyanúban álltak, hogy van jó vizük, és titokban tartják; de a pusztában minden a kulacsra utaló célzás annyi, mint valakinek az életére törni, s aki mástól kölcsönbe vagy ajándékul vizet kívánna, azt ki-ki őrültnek tartaná. Ma este már a legkisebb kedvem sem volt csak egy falat kenyeret is enni, s nagyon bágyadtnak éreztem magamat, mert a nap forrón sütött volt. Erőtlenül a földre terülve feküdtem, midőn egyszerre láttam, hogy mindnyájan a kervánbasi köré sereglenek, s nekem is intenek, hogy jöjjek oda a kulacsommal. E szó: víz! - új erőt öntött belém, fölugrottam, s kellemesen voltam meglepve, midőn láttam, amint a kervánbasi a karaván minden tagjának két pohár tiszta édesvizet adott. A derék turkomán elmondta, hogy már évek óta szokása a pusztában jó mennyiség vizet elrejtve tartani, és olyankor osztani el, mikor tudja, hogy mindenkinek jót tesz vele; ez nagy szevab (jámbor tett), mert egy turkomán közmondás azt tartja: "A szomjazónak adott egy csepp víz lemossa száz évnek bűneit." 

E jótett nagyságát meghatározni éppen olyan lehetetlen, mint leírni az élvezetet, melyet egy ital édesvíz okozott. Teljesen jóllakottnak éreztem magamat, s azt hittem, most ismét kiállhatom három nap szomjúságát."