Vadkacsa

A múltkori előadás miatt némi fenntartással indultam neki a tegnap esténknek. Nem szép tőlem, de bevallom, megsértődtem a Barbárok semmilyenségén. Én díszbe öltöztetem a szívem és tessék...
Két tényező töltött el bizakodással a mai programunk felől: a darab és Haumann Péter jelenléte. Tudom, hogy nem mindenki szereti, de engem lenyűgöz az az intenzív játék, amivel ő részt vesz az előadásokban. Mindennek súlya van, amit mond vagy tesz, öregemberként is úgy képes azon az ütött-kopott kanapén ücsörögni, a színpadon átcsoszogni, hogy nem válik jelentéktelenné. Biztosan a kannibál beszél belőlem, mikor azt mondom: nem fukarkodik magával, velünk, ennyi év után is hajlandó a maximumot nyújtani a színpadon. Imádom.
Ez a Fekete Ernő is egyre szimpatikusabb: nagyon pontosan játszik, ez már a múltkor is feltűnt. Most már szívesen megnézném valami más szerepkörben is. Rajkai Zoltán is nagyon ügyesen játsza ezeket a lepukkant alakokat (bár nekem egy kicsit sok volt), remélem, csak a véletlen műve, hogy kétszer egymás után annyira hasonló karakterben láttuk, biztosan többre is képes. Látszik, hogy nem vagyok rutinos színház-látogató, de ezen még segíthetünk. Örökös szívfájdalmam, hogy rohannunk kell a vonathoz és nincs idő az ünneplésre.