Hiába, az én monotóniatűrésem sem határtalan. Előre rosszul vagyok a tudattól, hogy ha a hat negyvenes vonattal megyek dolgozni, ugyanazok az emberek fognak az állomáson ácsorogni, ugyanúgy a piroson rohanok át, hogy elérjem valamelyik gyorsjáratot, amivel még épp, hogy beérek időben a munkahelyemre. A Blaháról ugyanazon az utcán fogom kerülgetni a kutyakakákat, míg a nyakamba csepegő víz elől hajolgatok, ami persze ugyanonnan fog "meglepni". Bemegyek a csarnokban a Plusba, ami Spar és megveszem a meggyes joghurtomat, amit majd tízkor elkanalazgatok. A bíróság kapujában kint bagóznak a takarítónők, én odabiccentek, kikerülöm a postaládát és besunnyogok a kocsik között a Tolnai utcai kéjlakba. Reggelente azon eszem magam, vajon mit nem tanultam meg, mit nem tettem meg, ami megválthatna ebből a kínos dé ja vu-ből. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lenne eleve mentségem a heti kétszeri késésre, mikor én indítom reggel a gyerekeket. Enélkül komolyan mondom, megőrülnék.
3 megjegyzés:
Én mindig cserélgetem az útvonalat.Robi pedig bizonyos szempontokból olyan kiszámíthatatlan, hogy szeretem a biztos pontokat az életemben, az egyesületi intrikákról, kavarásokról nem is beszélve.Ja, és a Waldorf!Egy kis társadalmi élet, lehet, hogy jót tenne neked.Egyből élvezni tudnád a biztonságos, egyhangúnak tűnő dolgokat.
Nekem is rá kellene szoknom a joghurt vagy valami hasonló könnyebb reggelire, mert nagyon elkanászodtam.Emlékszel a vajaskifli reggelikre?
Egy kaja, amiből nem ismerem a mértéket.
Megjegyzés küldése