Ma a vonaton egy fura figurával ültem szemközt. Alacsony, zömök termet, belterjesen vidékies arc, keskeny, lefelé görbülő sarkú száj, az egyetlen feltűnő vonás az arcán a vékony kecskeszakáll. Az ülésen egy táska, rajta felirat: XII. An...Áhhá, aneszteziológus. Milyen fura, hogy valakinek ez a mestersége : olyan mély altatásba viszi a beteget, hogy az ne érezze, mikor felvágják a testét, trancsírozzák a beleit, kiveszik a gyomrát, szívét, agyát. Közben a tudat nem is kötélen, hanem egy vékony fonálon egyensúlyoz, egy megingás és alázuhan. És ezt az egészet ilyen figurák vezényelik le. A bódítás művészetét űzi. Lehet, hogy ez a perverziója: abban a pillanatban, mikor csak rajta múlik, hogy felébredünk-e, titokban elmosolyodik a maszkja alatt és azt mondja magában: "Na jó. Nem teszem."
Maglódi nyaralónál szedelődzködni kezdett, a táskáját maga elé húzta, melyről a "XII. Antibiotikum Továbbképzés".
Kár. Kár?
1 megjegyzés:
Péntek 13-ai sztori, méltó a naphoz.
Megjegyzés küldése