Most olvasom az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája c. könyvét. Nyúlfarknyi az egész, de persze ezt is csigalassúsággal olvasom, és közben el-elmulatok a jobb részeken. Az egyik főszereplő egy nagyon buta nő, akit a nászéjszaka után visszaküldenek a szülői házba, mert kiderül, hogy már nem szűz. A fivérei az egész faluban szétkürtölik, hogy megölik a csábítót, hátha valaki megakadályozza és ők sem maradnak szégyenben. Ehelyett a falu tétlenül nézi, senki sem mer beavatkozni, megtörténik a tragédia. ("Magánügy")
Na, ez a csaj az elkövetkezendő éveit egy eldugott faluban tölti a hímzőgépével és leveleket ír a férjének, melyekre sosem kap választ. A hiábavaló levelezés közben csak az tartja benne a lelket, hogy a férje megkapja a leveleket. Az érzelmei és a stílusa kikristályosodik és várja-várja a palit, aki 27 év után megjelenik az ajtóban két bőrönddel: az egyikben a személyes holmijai vannak, a másikban az asszony levelei, selyemszalaggal átkötve, időrendi sorrendbe rakva, és felbontatlanul.
5 megjegyzés:
Na, igen, ebbe a hibába nem szabad beleesni: visszajelzések nélkül reménykedni.Ez alatt a 27 év alatt megtapasztalhatta volna a valódi boldogságot is, nem csak a virtuálisat.
Mindenki maga érzi, mikor van vége a vezeklésnek, vagy hogy mikor sikerült elmondania, a mi a szívét nyomja.
Ez igaz.Ja, azt hittem, hogy a férj a nő személyes holmijait viszi vissza.
Nem nagyon szoktam Marquezt olvasni.Vagyis nem nagyon akarok.
Miért?
Hiányérzetem lesz tőle.
Megjegyzés küldése