Wole Soyinka

Alapvetően a sztrájkról akartam írni, de a múlt héten, mikor még friss volt az élmény, meg a poénok, túl fáradt voltam, mostanra meg már beleszoktam, nem szórakoztat.
Ma belefutottam egy könyvbe (Wole Soyinka: A fékevesztettség évada), ami alapjaiban rengette meg a hozzáállásomat az irodalomhoz. Ezentúl nem vagyok hajlandó semmilyen közepes tehetségű író próbálkozásain átrágni magam. Az élet rövid. (A történészek sem képeznek kivételt.)
Olyasmi hatással volt rám, mint a Száz év magány. Színes, szagos, átélt. Potens. Bemásolok egy kis részletet:
"Szantálfasorok és fehérlő mész. Falak fakéreg-érdes szantálfa berakásokkal, meszelt ajtók és küszöbök, széles mésznyomok a szantálfa alatt a vertagyag-talapon. Vörös árpakötegek a kerítéseken, meszelt övek a tömör fatörzseken, oszlopokon, bambuszcölöpökön és az öböl raktárépítményein. Az öböl megadta mindennapi szantálfaadóját."...stb.
Annyira be tud vonni a világába, mint mikor gyerekkoromban olvastam a Rumcájszot és az orromban éreztem a sült vadkacsa-szagot, ahogy a tavitündér parancsára kimossa a víz a herceg táyérjából...
Ha nem tud így írni az ember, akkor minek? Egyáltalán: mennyit érzékelünk a SAJÁT világunkból? Frodó tanított meg, hogyan használjam az orromat: tárgyilagosan. Fertelmes dolgai voltak, de a szaglása tévedhetetlen volt.

Dec.30.-ára meghívást kaptunk Laci egyik hifis haverjától egy baráti összejövetelre. A srác erősítője (Heed Obelisk) Diapasson Aranyhangvilla-díjat kapott Franciaországban. (A Zsoltaudio blogot ő írja.) Jó borokkal, jó társasággal kecsegtet, ebéd utántól kifulladásig. Az apja unitárius lelkész, úgyhogy rengeteg közös témájuk van Lacival a Hi-fin kívül is. Kíváncsivá tett.