Hűség

"Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?

Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,

és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.

Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,

hogyha van. Másképpen gondolom ezt az

egészet. El kell ugyanis döntened, hogy

mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?

Az-e, ami az évek során egymásra rakódott

rétegek alatt talán még mindig érintetlen?

Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel

szeretned? Végül is némi képzelőerővel

még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor

annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,

magával visz, és megmutatja, milyenek

voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez

a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,

amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,

és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,

ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.

Mint egy értő restaurátor finom ecsettel

a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,

és felragyognak a színek. Annyira valódiak,

hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan

egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló

ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,

egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van

most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.

Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis

akkor leszel hűséges, ha képes vagy

hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.

Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.

A régi szerelem csak akkor ér valamit,

ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted

a másikat, mintha sohasem láttad volna.

Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,

ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,

völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!

Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy."

~ Markó Béla: Mi a hűség?