Gyorsan megírom, mielőtt ez is a filmélmény is az elvetélt bejegyzések temetőjében végzi. Bár nem hiszem, hogy valaha elfeledkeznék erről a filmről.
Vannak olyan filmek, amikhez nem kell ám a 4D, mert átütnek a legmostohább technikai körülményeken is. Majdnem azt írtam: vannak történetek. De a Wim Wenders filmek története általában nem túl izgalmas. Mitől annyira lebilincselőek mégis? Hogy tele vannak titkokkal. A forgatókönyv olyan, mint valami csipke: kevés párbeszéd, sok intim pillanat, ahogy egy figyelmes szemlélő látja a másik embert, ha szerencséje van. Ismerni véled, de csupa titok. Szöges ellentétben a megszokott filmekkel, ahol minden hülyére van magyarázva.... Istenem, de unalmas is az a sok duma.
A főszereplőről, aki wc-tisztítóként keresi a kenyerét, hamar kiderül, hogy valaha jobb napokat látott. Erről egy szó se esik, de az a derű, természetesség, a rendszeretet és együttérzés, ami az egész viselkedését áthatja, a könyvekhez, zenéhez, szépséghez való vonzódása egyértelművé teszi, hogy ez egy választott életforma. Persze kell hozzá egy ilyen színész, mint Köji Yakusho, akinek a kislábujja is játszik.
Az a kérdés, hogy mennyire lehet egy életformát leegyszerűsíteni, hogy ne fájjon az élet. Meddig lehet kihátrálni, szinte szerzetesként élni, hogy ne szakadjanak fel a régi sebek. Időről-időre betüremkedik az élet ebbe a biztonságos kis zugba és minél kedvesebb dolgokkal ajándékoz meg, annál jobban fáj, mikor visszaveszi és fityiszt mutat. Nem lehet megúszni.
2 megjegyzés:
A japánoknál a WC takarŁtás állítólag tök menő.
Arról nem hallottam, hogy menő lenne, olvastad valahol, vagy mesélték? Nekem nagyon szimpatikus, hogy a jól végzett munkát megbecsülik.
Megjegyzés küldése