Maestro

A végén kezdem, mert ott hangzik el ez a mondat, mikor Bernstein egy zenekari dinamikát tanulgató fiatal karmestert szakít félbe egy próbán:

" Jó ez a rész, de mi a terved azutánra, mikor továbbmégy? Kiáradsz, vagy csak elcsöppensz?" 

A film a tehetség, a művészi szabadság és az erkölcs kérdését feszegeti : eddig lerágott csont. Régi kérdés, hogy a művész magánélete mennyire számonkérhető, összevethető a művészetével. Alkothat-e valami forradalmian újat, ha nem tudja keresztülharapni magát a gúzsba kötő konvenciókon? Nagyon érdekes a zsenikultusz. Nem lehet könnyű egy sikeres művésznek, mert egyik oldalról a zsenit ajnározó szolgalelkűség, a másik oldalról meg az erkölcscsőszök hada veszi körül. Kevés az igaz barát. Milyen szabályok vannak értünk és mik ellenünk? A művésznek ezeket a kérdéseket is dolga a saját maga számára megválaszolni, hogy a nagy kiáradásban ne essen szét az élete. És ebben csakis a szeretet mutathat neki utat.

Ezt a témát elég jól kibontotta a film, de a történetmesélés film hosszához képest aránytalanul nagy hangsúlyt helyezett Bernstein biszexualitására. Úgy is mondhatnám, a történet kissé farnehéz lett. Bernstein életműve. alkotói munkássága viszont mintha csak marginálisan lenne jelen, aláfestő zene itt-ott. Igaz, ami igaz, inkább karmesterként, mint zeneszerzőként ismeri a világ. A West Side Story jellemző eleme a bernsteini életműnek: levegős, modern, kicsit botrányos, pezsdítő és szétfeszíti az energia.  A történetnek is jobbat tett volna, ha a 129 percben a kicsapongó művész úr munkásságáról egy kicsit több szó esik. 

De Bradley Cooper nagyon jó volt, le a kalappal az alakítása előtt.