Önmagát folytatva

 

I. (Elpakolja gyereke gyerekkorát)

Állt a létra tetején, dobozokat pakolt a legfelső polcra.

Játékok, füzetek, ruhák, kacatok dobozokba elpakolva,

Egy egész kinőtt gyerekkor belefért azokba a dobozokba.

Állt a létra tetején, lemászott újabb dobozokért,

A dobozokba egy egész kinőtt gyerekkor belefért.

Ahogy rakta a polcra, és mindegyikbe sorban belenézett,

Megperzselődve zsugorodtak semmivé az évek.

Mellkasában tompa nyomást, és feljebb, toroktájt,

Hiába tagadná, észlelt valami szorítást, sőt fojtást.

Ettől az egész váratlanul annyira nehéz lett,

Hogy megrendült ott fenn, vagy alatta a létra,

És amit a kezében tartott, szétesett darabokra.

II

(Nem pakolja el saját gyerekkorát)

Máshol, egy másik szekrény legfelső polcán, más dobozokban,

Bár soha nem nézte meg, lehet, hogy az ő gyerekkora is ott van.

Soha nem akarta látni, nem kellett belőle semmi,

Soha nem akart azokból a dobozokból semmit elővenni.

Úgy indult el, hátrahagyva mindent, mintha menekülne,

Azt képzelte, hogy van mit, kapkodva mentette magát.

Ne hajlítsa vissza, ne emlékeztesse semmi, mindent elhajigált.

Nem mindent, egy gyerekkori rajzát, tűzben álló alak,

Hogy emlékeztesse, hogy nem akar emlékezni, zsebregyűrte.

Valaki elpakolt utána is, de mintha tudatos feledés-köd

Fedte volna el a részleteket, többé nem gondolt az egész ügyre.

Így aztán ez sem jutott eszébe sem akkor, sem később."

Ferencz Győző: Önmagát folytatva (2009). A Szakadás című kötetéből.

Ez a vers jutott eszembe, mikor szombaton rendekaptam a kisházat és a nagyhirtelen, vagy kevésbé hirtelen kirepült gyerekek holmijait pakolgattam. Tényleg mennyire pánikszerűen hagytuk hátra mi is a gyerekkorunkat és nemcsak a tárgyakat. Idő kell, míg az ember megint bele mer nézni ezekbe a "dobozokba" és ha megteszi, abból lesz az igazi nyereség.