2022. július 4., hétfő

Erdély

Már második hete gondolkozom rajta, mit is írjak erről a kirándulásunkról. Talán ha elkezdem megfogalmazni, ami bennem kavarog, le is ülepedik. A viszonyom Erdélyhez eléggé ellentmondásos és némi zavarral, meg kollektív lelkiismeret-furdalással terhes. A kollektív lelkiismeret-furdalás és zavar oka bennem az a sok beszámoló, amit a rendszerváltás körül hallottam az erdélyi vendégszeretetről. Az a benyomásom alakult ki, hogy zabálni járnak ki a népek egy olyan országba, ahol sokkal nehezebb az élet, mint nálunk és ez végtelenül kínos érzésekkel tölt el azóta is. 
Az, hogy egy román lej pillanatnyilag 80 Ft, nem jelenti azt, hogy a kisemberek számára könnyebb ott az élet, mint nálunk. Az ottaniakkal beszélgetve egy, a miénknél is mostohább ellátórendszer képe rajzolódik ki előttem, ahol csak családi, kisközösségi összefogással működhet az élet. Nem tudom, a városokban mi van, én a vidéki életet láttam. És senki nem panaszkodott, ez ott nem szokás! 
Nagyon szorgosak ott vidéken, végtelennek tűnik a teherbírásuk. A feladat osztja be az időt, nem az ember. A gyerekek tisztelettudóak és egyszerre nagyon önállóak,  ez egy olyan kettősség, ami nálunk nagyon ritka. A társadalom nagyon patriarchális és szilárdnak tűnik, egészen más világ, mint nálunk. Időutazás.
Milyen is volt? A táj dús volt, termékeny, és nagyon gusztusos. Ami persze csalóka, mert ebben a bőségben nagyonis meglátták a szépet az olasz, holland gazdák: otthon a laptopjaikról nézegetik, hogyan fejlődnek a szép kis borjacskáik a gulyákban, szoros a kontroll. Innen viszik ki az olasz éttermek asztalaira a kövér legelőkön legeltetett, jóízű marhákat. Egy török üzeletember egyszer megkóstolta a zetelakai tejből főzött fagyit, azóta onnan viszik ki azt is: helyben csak egy fagyizóban ehetnek belőle a falubeliek. A helyi cukrászdában a pohárkrémben olyan zsíros, sárgás színű tejszínhab volt a pohárkrém tetején, amilyet gyerekkorom óta nem láttam. A szántók, legelők évente háromszor EU-s pénzből lekaszálva: olyan a táj a mezőgazdasági területeken, mint Toscanában, csak rendesebb. Megnyugtatóan nagyon a távolságok: jólesett végigjártatni a szemünket ezeken a tájakon és talán ezért hamar rá is állt a lábunk a hosszú túrákra. És még alig voltunk valahol! Kedvencem, a Békás-szoros környékére most el se jutottunk. (Ami késik, nem múlik.)


Végig ott lebegett előttünk a függetlenség, az ellenőrzihetetlenül távol, isten háta mögötti hely,  a saját törvényei szerint működő világ illúziója, ami alól nehéz volt kivonni magunkat. Úgy éreztük, hogy ide nem ér el a covid, a gazdsági válság, ez egy védett kis édenkert. Illúzió tudom, de a furfangos székely emberekből bármit kinézek.










2 megjegyzés:

Alma írta...

Tele van Kelet-Európa ilyen kívánatos helyekkel, amiknek nincs igazi gazdája, múltkor Bácskában láttunk olyan fekete földeket, amire bárki akinek kis esze van, le is fog csapni gyorsan.

ixchel írta...

Idő kérdése csak, a termőterület nagy kincs, az egyik legjobb befektetés. Az is lehet, hogy már van gazdája, csak még nincs művelés alá véve.