Melankólia

Hogy megváltozik az ember, ahogy telik felette az idő. Fiatalkoromban alig vártam, hogy hadd menjek végre a hegyek közé, annyira fojtogatónak éreztem az Alföld látványát. A nyári szünetek az irdatlan ürességben, és mindez olyan forróságban, ami lágy, pukkanós buborékokká olvasztja az aszfaltot és nincs semmi, de semmi. Az "ő"zést? Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megbocsássak, de mit is? 

Mikor Apuhoz járogattam le mélyen a tanyavilágba az idősek otthonába, akkor éreztem meg hirtelen, micsoda illata van ezeknek a kistelepüléseknek. Akkor idéződött fel bennem, ahogy kislányként csellengek a gyümölcsfákkal végigültetett kisteleki utcákon. Már jóidő van, a tavasszal virágba borultak a fák és ebben az illatos, termékeny csendben csak a méhecskék döngicsélését lehet hallani és én valami jó kis titkosíráson töröm a fejem és nem tudom még, mert honnan is tudnám, hogy ez a jelentéktelen kis epizód megörződik egyszer még visszaköszön, mondjuk úgy 30 év múlva. Vagy újrateremtettem egy illatból. Nem tudom. De valahogy kibékültem mindennel és ha megkérdezték, hogy hova valósi vagyok, onnantól már nem csak azt mondtam, hogy Szegedre, hanem hozzátettem, hogy Kistelekre is. Mert az igazi gyerekkoromat, már ami abból tényleg mesélnivalóan izgalmas volt, azt ott éltem meg. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna éppen ideje onnan elköltözni, jókor léptünk tovább, ha kicsit fejvesztve is.

Hazafelé a vonaton ülve bámulom, ahogy lassan lefelé ereszkedik a Nap a felhőktől opálos égen. Csak ebben a távlatban nézhető végig, ahogy narancsárgán még parázslik kicsit a galambkék zeniten, és tűnik el megadóan egy utolsó lobbanással.  Depeche Modet hallgatok és ahogy ezt a szuggesztív énekhangot és dinamikát hallgatom, elönt a béke.