Azért ezt szívesen kihagytam volna... Annyira biztos voltam benne, hogy nem betegedhetünk meg, aztán most tessék: mindannyian, életerős és örökké a fittségünkkel hetvenkedő felnőttekként is elmerültünk ebben a takonyszagú (és takonyízű, minden elviselhetetlenül sós!) covidban nyakig. Sőt engem még mindig naponta többször torkonragad és a földre teper. Nagyon megalázó és felülír mindent, amit eddig gondoltam, egy stratégia van: meghúzni magam és hagyni, hogy dolgozzon a szervezet. Ezt most nem lehet kicselezni, kiokoskodni. Fura ez az alávetettség. És olyan nyomorulttá is tesz, semmihez nincs kedvem, csak a mi puha, kellemes, színes, meleg, ahogy angolon mondanánk: lovely. Mi lenne egy súlyosabb betegség esetén? Vagy ha megkínoznának, mint abban a Cinemaxos filmben azt az orvost, aki megmentette egy lázadónak az életét? Hol vannak ilyenkor a lelki tartalékok? Vannak egyáltalán?
1 megjegyzés:
Készülj gondolatban a karácsonyra, tervezz meg mindent :)
Megjegyzés küldése