Illúziók

Szívesen szórjuk el a javainkat erre-arra, de az életünk legdrágább portékái az illúziók. Gyakorlatilag bármit megér az a tudat, hogy nem öregszünk: feszes bőr, fiatalos potencia, vagy hogy a világ egy kedves hely, és egyébként szőnyegpadlóval van borítva, ami se túl hosszú, se túl rövid szálú és sosincs benne morzsa, vagy hogy fontos, mi több: nélkülözhetetlen szaktekintélyek vagyunk, vén rókák, és persze igen kedvelt a moccanatlan világ illúziója is, ahol minden úgy és csak akkor lesz, ahogy mi megmondtuk, amit letettünk, az ottmarad és még sorolhatnám. 

Vagy itt vannak a negatív hangulatú illúziók: hogy egyedül vagyunk, elszigetelve a világtól a magány sziklás, kietlen szigetén. Ez ugyanúgy az őrület. 

Bármennyit sorolnék fel, mindegyikben lenne egyetlen közös tulajdonság: végletesen énközpontú. Mindnek az az infatilis, hisztis kis manó a megálmodója, aki azt követeli, hogy igenis körülöttünk forogjon a világ és nekünk ne kelljen semmit megtanulni.