Sorsfonók

Már tavaly se voltam képes leírni, mit jelent nekem ez a nagymamaság ilyen távol az unokáktól. Most se könnyű szavakba önteni! Ez egyelőre csak amolyan dísznagyiság. Tudok róluk, videocsetelünk, nagyjából képben vagyok a mindennapi történésekkel, de nem vagyok vak, látom, mennyire más ez, mint a hagyományos értelemben vett nagymamaság. Nem lehet rám támaszkodni. Ez nem panasz: most nem is biztos, hogy minden szabadidőmet az unokáimnak szeretném szentelni. Ez nem túl szép, de cserébe igaz. Pont jól jön az a pár év, míg olyan nagyok nem lesznek, hogy a nyarakat nálunk tölthetik. Még én is tanulhatok, kicsit kitalálhatom magam, ez úgyis elmaradt a korai családalapítás miatt.

Nálunk egyébként is kicsit gyorsan váltják egymást a generációk: az átlagos nagyi életkora kb. köztem és anyu közt van félúton. Szóval így van ez a hétköznapokban. Nem igazán melegedek bele ebbe az egészbe. Meg is látszik, mert ilyenkor kell egy-két nap, míg átváltok kisgyerekes, pláne ikres üzemmódba. Most mondom: az összes mitológiai történet, ami ikrekről szólt, színigaz! Ahol ikrek vannak, ott szó szerint bármi megtörténhet!

Aztán mikor végre együtt vagyunk, az valami olyan hatalmas érzelmi sokként ér, amiből napokig, hetekig nem tudok magamhoz térni. Nem tudom ezt megmagyarázni. Meg kell ezt magyarázni? Nem szeretném se elbagatellizálni, se elérzelgősködni. Nem tudom, van-e ennek hormonális alapja, talán inkább lelki, ellenben az anyasággal. Vagy mégis? 

Vásárolunk. Mivel Ákos hozzászoktatta őket a nagy menetelésekhez, zokszó nélkül, nyugodtan  tűrik a bevásárlásokat. Mikor látom Alonon, hogy kezd fáradni, felemelem és együtt nézegetjük a fűszerespolcot. Alon az én kis hercegem:  finom vonású arc, göndör, fekete haj, nyurga, izmos testalkat: hogy lehetsz ilyen tökéletes? Szembefordul velem, a nagy, hosszú szempillájú fekete szemével mélyen, állhatatosan a szemembe néz. Mintha a szívembe nézne. Még nem beszél, de folyton és mindent figyel, gyűjtöget. Látom a fején, ahogy forognak a kis fogaskerekek. Ez még a szavak előtti, paradicsomi állapot, nem zavar össze semmit kettőnk között a nyelv és mégis megvan a közös hullámhossz. Letaglózó érzés.

Vagy Amarissa, aki már igazán csacsogós kis madame, na vele igazán jól mulatunk. Van az egész gyerekben valami bestiális őserő. Kb. másfélszer akkora, mint Alon és sűrű, tiszta izom. Gödröcskés arc, fekete szemek, a rengeteg haja örökösen copfokba kötve, abból áll ki sok fekete rugószerű tincsecske. Abszolút a végletek embere, már most látszik, de nagyon, nagyon, nagyon jó "anyag".  Van benne kakaó bőségesen. Dóri volt ilyen: semmit nem csinált félszívvel. Ha jó irányba terelgetik, és nem törik meg módszeresen a lendületét, hegyeket mozdít meg. 

 Itt van ez a két nagyszerű gyerek és ezek a mi unokáink, őrület.

 Ahogy megérzem az illatukat, rámnéznek, hozzámbújnak, tudom, hogy elvesztem. Amarissa amúgy is nagyjából belém bújik, nemhogy hozzám. Sakk-matt. Mindegy, hány kilométerre vannak, ők (is) a sorsom. Lesz, ami lesz.