Évek óta nem voltam már az Örkény színházban, pedig mennyire szeretem. Kata (aki mostanában a kultúrfelelős) írt rám egy hete: felszabadult egy jegy erre https://www.orkenyszinhaz.hu/
A Politovszkaja könyv óta más szemmel nézek az oroszokra és a néhai Szovjetunió túlélőire. Mi magyarok kicsit ellentmondásosan hol a legvidámabb barakk iránti nosztalgiával emlegetjük a Kádár korszak éveit, hol arról panaszkodunk, micsoda elnyomásban volt részünk a szocializmus éveiben. Tény, hogy '56 előtt és körül voltak vérlázító, szörnyű események, de meggyőződesem, hogy fogalmunk sincs, milyen poklokon mentek keresztül a Szovjetunió lakosai. Mondasz egy mondatot, ami leír egy eseményt. Azt hiszed, tudod az agyaddal, felfogtad. De nem tudod. Nem tudhatod, milyen egy rémálomban élni a felébredés esélye nélkül annak a biztos tudatában, hogy a gyerekeidre is ez vár.
Szvetlana Alekszejevics novellái, interjúi lapján készült válogatással kísérlik meg körbetapogatni az elképzelhetetlent Epres Attilával, Csuja Imrével, na és persze az én nagy-nagy kedvencemmel, a zseniális Csákányi Eszterrel és másokkal.
Szerdán este voltunk az Örkényben és én még ma se tudom, hogy tetszett-e, vagy hogy használhatom-e ezt a kifejezést erre a nagyon tömény, erős, kemény anyagra, amit ezzel az előadással kaptam, ez már biztos, hogy egy savanyúcukor: csak forgatom, forgatom a számban, se megrágni, se lenyelni nem tudom, csak nagyon lassan oldódik bennem, fogom fel apránként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése