Anyacsavar

Most, hogy hat év után munkahelyet váltok, elkezdtem kicsit elgondolkodni magamon. Hősnő, vagy megúszós életművész, vagy gyáva nyúl létemre 16 év anyaság után, 35 évesen léptem be a munka világába a friss érettségimmel, totál tapasztalatlanul. Jó sok időbe telt, míg a sok visszacsatolás hatására kialakult, hogy is kellene egy munkahelyi környezetben úgy létezni, hogy komolyan is vegyenek és ne is utáljanak. Ebben sajnos nem sokat segítettek a jótanácsok, pedig volt belőlük bőven. Nem két nap volt, amíg kiszellőzött a tejecskeszag a fejemből. A mostani helyemen úgy hiszem, kedvelnek és elfogadják, amit mondok.

És mégis. Olyan érzelgősek az emberek. De tényleg, szörnyen. Engem itt március 4-én látnak utoljára a leszerelőpapírommal, meg egy rakás sütivel. Szerencsére már jönnek az érdeklődők állásinterjúra. Cukik a kollégák, mindenki mondogatja, mennyire fogok hiányozni, de  ide a rozsdás bökőt, hogy két hét múlva már a kutya se fog rám gondolni. Minél jelentételenebb egy alkatrész a gépezetben, annál könnyebb a helyére egy szabványosat találni és ez egyrészt picit elszomorító, másrészt viszont felszabadító. 

Elnézem az idősebb kolléganőket, akik sok esetben az életüket dolgozták le a cégnél és csak azt tudom, hogy ezt nem akarom.