Olyan érdekes filmet láttam tegnap. Egy amerikai fickóról szól, aki a menyasszonyát gyászolja és a közösen tervezgetett nászútjuk helyszinére, Izlandra utazik. A pasas eleve nem egyszerű eset, gyógyszeresen kezelt OCD-s, bizarr kényszercselekvésekkel. Itt aztán, ebben a merőben más környezetben mindenféle próbatételeken megy keresztül, megrázó és misztikus, beavatásszerű élmények érik, aminek eredményeként találkozhat a menyasszonyával. Beszélhet vele, testi valójukban akár szeretkezhetnének is, ha nem lenne persze ebben a totál kifacsart és összezezavarodott lelkiállapotban. És annyira tragikomikus, hogy nem képes sutba vágni a sérelmeit és örülni annak, hogy minden próbatételen túl együtt lehet a szerelmével, hanem elkezd veszekedni vele. Hiába próbál élni ezzel a katartikus pillanattal, ezt is elrontja, mert felülkerekedik benne az elhagyatottság, meg a saját frusztrációi miatti harag.
A film tele van humoros, keserédes és meghökkentő részletekkel, és szívem szerint lelőném az összes poént, de a legfontosabb mégis az a kérdés, hogy mi a legfőbb hajtóerőnk, ha a másikról van szó, vagyis rólunk, kettőnkről. Hol a határ a szeparációs szorongás és a szerelem között. (És hogy van-e. Persze, hogy van.)
