2019. június 10., hétfő

Ébresztő

Önreflexióra sarkalló élmények:
- A Mika Waltari könyv: Johannesz ifjúsága. A szabadságnak, annak, hogy senkihez nem kell alkalmazkodni, mindig árvaság a vége? De a szabadság ebben az értelemben nem is kell nekem. Lehet két ember párkapcsolatban, egymást figyelembevéve is szabad, bár ez igen ritka. Fehérhollósan ritka, de lehetséges.
- A lövészet Zsoltnál: annyira imádtam régen lőni. Most is, csak kevesebb sikerélménnyel. Hogy lehettem annyira nyugodt és magabiztos? Teljesen rábíztam magam a fegyveremre, az izmaimra, a légzésemre. A lövészetben nincs pardon, nincs mismásolás, javítani se lehet: ha nem figyelsz, azonnal kimégy a tizesből, de még a feketéből is. Ha tökéletes a fegyver, akkor nincs kire mutogatni. Jó lenne olyan koncentráltnak lenni bármiben, mint akkor.
- A jóga ma. Most szembesültem vele, mennyit veszítettem a rugalmasságomból az elmúlt fél évben. Januártól csak hébe-hóba jógáztam, meg is betegedtem. Az utolsó jógaórám febr.20-án volt. Taichi ide, taichi oda, azért abból is kevés a heti 1 alkalom. A térdbalesetem óta meg aztán a fájdalom és a kímélet miatt még rosszabb állapotban van mindenem. A comb-vádli hajlító fele igencsak megrövidült, állandó feszülésben volt. A mai óra nagyon meggyötört, persze főleg a problémámra célzatosan kirótt feladatok miatt, de utána simán lementem az edzőterem lépcsőjén és azóta is sokkal jobban érzem magam. Vissza kell állni a rendszeres jógára, nincs mese. Egy tanulsága van mindhárom élménynek: az igazi élet mind a kényelmi szintünkön (az unásig emlegetett komfortzónán) túl zajlik.
Még két fontos élmény: a jógán a 80 éves Olgi testileg-szellemileg fitten és a néni a 4-es villamoson széthullva, motyogva, elhízva, bottal. Két olyan héten vagyok túl, mikor alig bírtam mozogni a térdem miatt, nem szerettem közlekedni, hirtelen nagyon nem volt komfortos az én imádott Budapestem. Most már istenes, de mennyire örülnék a négy héttel ezelőtti állapotomnak, pedig az se volt valami edzett. (Rút sybarita váz, mondaná Berzsenyi.) Meg mindig úgy tápászkodok fel, mint egy öregasszony. Utálom ezt. Nem mintha csak rajtam múlna, milyen életminőségben öregszem majd meg, ott a genetika, bárkivel történhet baleset, stb. de butaság lenne csak úgy hagyni széthullani mindent. És az agyamról még szót se ejtettem.

3 megjegyzés:

Unknown írta...

Ismerős érzelmek, gondolatok, dettó.
A másikra várás állapota a tespedés.Készen kell állni a kapcsolódásra, cselekvésre, edzeni kell rá, rugalmasnak lenni.Ezeket magamnak mondom elsősorban.

ixchel írta...

Újra átolvasva, amit írtam, azért finomítanék rajta. A komfortzónán innen is számos tanulságos élmény ér minket. Szerencsére az Élet bonyolult és paradoxonokkal teli. Minden aszkézis meddő, pihenőszakaszok nélkül, ahol beérik a tapasztalat. De ugyanolysn ertelmetlen örökké csak olyasmivem foglalkozni, ami nem igényel erőfeszítést. Így talán pontosabb.

ixchel írta...

Jó sok elütéssel írtam....