Zabhegyező(k)

Hihetetlen, hogy az ember mi mindent fel nem halmoz az évek során, ha sok ideig egyhelyben él. De tényleg. Rettenet. Hat éve lakunk ebben a lakásban és most szántuk ra magunkat azoknak a helyiségeknek a kifestésére, ahol a legtöbb holmit tároltuk eddig. A nem túl szigorú szelektálás során is kikerült a háztartásunkból vagy 4-500  nem túl jó állapotú, de jó könyv.  Ez már a második szelektálás volt egy éven belül. A gyűjtögetéssel az iszonyú poron kívül az is a baj, hogy egy bizonyos példányszám után az ember már nem igazán van képben arról, mi is lapul a polcokon. Meglepődve húztam ki a kupacból ezt a vékonyka kötetet, a Zabhegyezőt: ez megvan? 

Szégyen vagy sem, én még nem olvastam. Tegnap kitakarítottuk magunkat, úgyhogy ma nekiültem és elolvastam. És nagyon szerettem! A stílusa könnyed volt és természetes. Láthatóan el akarta kerülni a kimódoltság látszatát, a hagyományos értelemben vett szépséget, kikotyvasztott valami frisset, újat. A karaktereket gondosan, emlékezetesen formálta meg és a mondandó is nagyon finoman, szinte tapintattal lett a szövegbe illesztve. 

Nekem nagyon tetszik az, ahogy a világ különböző részein szép lassan elszakadtak a hagyományos európai törtenetírástól. Minden népnek van egyfajta történetmesélési hagyománya: ugyan sok közös pont van, de máshová helyezik a hangsúlyokat, más eseményeket részleteznek, stb. Ez nem múlik el nyomtalanul. Nagyon izgalmas kísérletek zajlottak: a dél-amerikai mágikus realizmus, amit imádok, vagy Salman Rusdie, Orhan Pamuk, vagy akár a mi Esterházynk, vagy a japán ìrók, mind a maguk módján szőtték a történeteiket. Ettől lett igazán sokszínű és izgalmas a világirodalom.