Heinz Sobota: A kurvapecér

"Csúnyairodalom" - ezzel a szóval jellemezte, akitől kölcsönkaptam . Ennél találóbban aligha lehetett volna jellemezni ezt a könyvet. Fertelmes remekmű. 

Egy brutális strici önvallomása, aki csak a jószerencsének köszönheti, hogy nem lett apagyilkos is. Nem a szokásos forgatókönyv pereg itt: nem egy író merül el az alvilág mocskában, hogy megszülessen a KÖNYV: egy kőkemény bűnöző írja meg a történetét. Ebben van az ereje és a kíméletlen őszinteségben. Ahogy a stricik és kurvák, börtönök világában kalauzol, szép lassan elmerülsz az elképzelhetetlenben. Mert nem hagy az illúzióidban ringatózni: felráz és a szemed közé nevet. Ha azt hitted, sejted az emberi létezés mélységeit, megmutatja az igazi meredélyt. Csak bele ne szédülj. És legyen nálad hányózacskó. Mindeközben nincs lelkiismeret-furdalása, legfeljebb rossz közérzete. 

Az elején még élt bennem a gyanú, hogy könyvet kísérő elragadtatott kritikák mögött egész egyszerűen csak a kifinomult entellektüelek kultúrantropológiai érdeklődése áll, amivel a "vadakat" szemlélik és figyelmeztettem magam, hogy ne dőljek be. De az valami nagyon izgalmas, ahogy a homályos, primitív emlék-töredékektől, a durva nyelvezettől a költőien tömör és pontos mondatokig, képekig eljut. A végén már állandóan ez járt a fejemben: ez nem is író. Ez egy költő.

"Ellopom ezt a tizenöt percnyi gyengédséget, magammal viszem a mocsokba és a nyelvem alá teszem a darabka ég mellé."

És annyira szorítottam egy kis happy endért, de hát nincs. Nincs. Nem lehet. Hiába a tehetség, hiába a szerelem. Tartást tud adni, ideiglenesen kiemelhet a mocsokból, de megváltani nem tud. A zsenialitás egyébként is egy parazita faj: kisajátít, felfalja az életet, a szerelmet a műalkotásért cserébe, ha nem vigyáz az ember. De azért szívesen olvasnám zseniális pultosok, kalauzok és műtősnők könyveit is, ha ilyen minőségben írnák meg a sorsukat, gondolataikat. Szerintem nagyon üdítő lenne.