(Fotó: Damir Yusupov)
Először valami nagyon korrektet akartam írni a tegnap estéről, aztán abban maradtam magammal , hogy csak arról lesz szó, amit én átéltem. Úgyis csak azok olvassák a blogot, akiket ez érdekelhet.
Elszigeteltségünkben ritkán lehetünk szemtanúi (részesei meg aztán szinte soha) valami születésének, virágzásának, és mire a tudatunkig eljut, már meg is változott.
De ezzel már szinte szabadkozom, mert nekem bizony tetszett a tegnapi est a Zeneakadémián! Egészen elvarázsolt, ahogy Julia Lezsnyeva énekelt. Alázattal, mentesen minden póztól, manírtól. Úgy állt ott, elragadtatva, mint aki teljesen átadja magát valaminek, ami magasabb, mint ő meg mi, és aminek csupán az eszköze. Talán romantikusnak tűnik, számomra ezen a szinten az előadóművészet már határos a mágiával és én lelkes hívő vagyok :) A Zeneakadémia meg aztán igazán megfelelő helyszín egy ilyen már-már szakrális élményhez. Ami egem illet. Mert a barátaink, akik elvittek minket erre az eseményre, némiképp csalódottan konstatálták, hogy az a csalogányszerű hang, amihez szokva vannak és amit annyira vártak, megváltozott, veszített a természetességéből, fényéből.
Van ebben valami szívfájdító. Egyrészt: micsoda szerencse, hogy valamit teljes ragyogásában látunk. Másrészt: milyen szomorú látni, ahogy elenyészik a legjobb szándék ellenére. Mindent megtanulni és mindent elfelejteni, ez lehet a legnehezebb egy művésznek. Természetes a minőség, fejlődés iránti vágy, de ki tudja azt megmondani, hogy hol a határa a hangképzésnek, mikor fordul visszájára a sok erőfeszítés? Ráadásul ez többnyire csak utólag derül ki. Ennek ellenére egyik ámulatból a másikba estem, mert egy új dimenziót nyitott ki előttem. Csak az járt a fejemben, hogy mindent csak így lenne szabad csinálni, ezzel az odaadással és alázattal. És hálát adtam azért, hogy ezt átélhettem.
