Keresztutak

Annyit töprengek mostanában. Mit is írhatok le ebből? Mert elsősorban nem a világbéke, hanem a saját kis életünk foglalkoztat igazán. 

Nem történik semmi különös. Mégy a szokásos úton. Mondjuk ez nem egy régi római út, hanem csak amolyan flaszteres gyalogút és nem is igazán lehet tudni, hogy hova visz, mert még sose jártatok erre. Repedések tarkítják, itt-ott áttöri egy-egy gyökér, a kánikulában felbuborékosodott aszfalt, szóval messze nem tökéletes, de mégis visz valahová és egyébként se egyedül kóborolsz, hanem a régi, bevált útitársaddal. Anekdotázgattok. Néha nem figyeltek eléggé, megbotlotok, de nem baj, mert a másik úgyis elkap. Aztán egyszercsak arra leszel figyelmes, hogy egyre több a csend. Mivel mindenki a saját gondolataiba merül, meg inkább kifelé nézelődtök,  egyre gyakrabban fordul elő, hogy már nem tudtok egymásnak segíteni és többé már nem is valami szórakoztató ez az egész gyaloglás. Szép lassan nyűglődni kezdtek és egyre több a plezúr. Hopp, itt egy útelágazás. 

Sajnos a térképedet már régen elhagytad, úgyhogy abból a kevésből, amit látsz, próbálod kitalálni, merre tovább. Az útitársad ragaszkodik hozzá, hogy az eredeti útvonalnál maradjatok. Ahogy elnézed az alternatív útvonalakat, látod, hogy mindegyik hasonló minőségű és sajnos szintén nem tudod, hová is visznek. Csak az utazók által hátrahagyott szemétből sejted, meg a susnyásból kiszűrődő szitkozódásból, hogy ezeken se boldogabb a túra. Úgyhogy továbbmentek és beszélgetni próbáltok. Hogy ne fulladjon óhatatlanul dögunalomba a társalgás, más természetjárókkal is szóba elegyedtek a párhuzamos szakaszokon. Akárhogy is, ez már nyomokban sem emlékeztet a régi, meghitt barangolásokra és ez akkor látszik igazán, mikor kettesben maradtok. A kereszteződést már régen elhagytátok és te csak arra tudsz gondolni, hogy nem lett volna-e jobb, ha különválnak az útjaitok. És lehet, hogy tényleg nem, de az is lehet, hogy mégiscsak megérdemeltünk volna annyit, hogy adjunk egymásnak egy esélyt valami másra.