Hegek

Nem vagyok fejfájós, egyáltalán. A frontok szinte észrevétlenül robognak át felettem, miközben a legtöbb ismerősöm karikás szemekkel roskad magába a fájdalomtól.

A csütörtöki buli óta jelentkező fejfájásomat is úgy szemlélgetem, mint valami egzotikus kórt: jé, mi ez? Dél körül kap el, tompán kezdődik, a hányingerig, és mielőtt igazán megunnám, hasogatósba megy át. Csak úgy tudom elviselni, ha kívülről nézem. A fejem a kezembe veszem és a fájdalmat szemlélem, mint a villámlást a Balaton felett. Vagy inkább, mint egy Tesla-gömböt. A villámlás a nyakszirtemtől indul. Kicsit gomolyog, aztán zsiu…átnyilall a két szemem közé. Tökéletesen átérzem az agyam kocsonyás voltát.

Minden fájdalommal így vagyok, sajnos. Először mellé állok, kézbeveszem, aztán meg letagadom. Nincs és akkor nem fáj. Az a baj, hogy működik. Tényleg elmúlik a bánat is, az öröm is. Nem üreg marad a helyén, hanem egy nagyjából érzéketlen „szövet”, milyen fura: hegesedik a lélek.

Nemrég a facebookon rámírt az első szerelmem.

-      SziaJ képzeld, ma a légiparádét néztem és rád gondoltam.

-      Nocsak, nehézbombázók is voltak?

-     Dila.

-      Akkor miről?

-      Nyolcadikban valami közös osztálykiránduláson voltunk Budapesten. A Duna-parton sétáltunk.

-       Igen? És?

-       Semmi. Sétáltunk. Lehet, hogy a kezedet is megfogtam.

Így esett ki, szinte tökéletesen nyomtalanul ez az esemény az emlékezetemből és nyilván nem ez az utolsó. Szóval működik a módszer, de több a kára, mint a haszna. Mennyivel jobb lenne felidézni a félájult örömöt, szívdobogást, nyirkos tenyeret, mint ez a vállrándítós közöny...