Nem
vagyok fejfájós, egyáltalán. A frontok szinte észrevétlenül robognak át
felettem, miközben a legtöbb ismerősöm karikás szemekkel roskad magába a
fájdalomtól.
A
csütörtöki buli óta jelentkező fejfájásomat is úgy szemlélgetem, mint valami
egzotikus kórt: jé, mi ez? Dél körül kap el, tompán kezdődik, a hányingerig, és
mielőtt igazán megunnám, hasogatósba megy át. Csak úgy tudom elviselni, ha
kívülről nézem. A fejem a kezembe veszem és a fájdalmat szemlélem, mint a
villámlást a Balaton felett. Vagy inkább, mint egy Tesla-gömböt. A villámlás a
nyakszirtemtől indul. Kicsit gomolyog, aztán zsiu…átnyilall a két szemem közé.
Tökéletesen átérzem az agyam kocsonyás voltát.
Minden
fájdalommal így vagyok, sajnos. Először mellé állok, kézbeveszem, aztán meg
letagadom. Nincs és akkor nem fáj. Az a baj, hogy működik. Tényleg elmúlik a bánat is, az öröm is. Nem üreg marad a helyén, hanem egy nagyjából
érzéketlen „szövet”, milyen fura: hegesedik a lélek.
Nemrég
a facebookon rámírt az első szerelmem.
- SziaJ
képzeld, ma a légiparádét néztem és rád gondoltam.
- Nocsak, nehézbombázók is voltak?
- Dila.
- Akkor miről?
- Nyolcadikban valami közös osztálykiránduláson
voltunk Budapesten. A Duna-parton sétáltunk.
- Igen? És?
- Semmi. Sétáltunk. Lehet, hogy a kezedet is
megfogtam.
Így
esett ki, szinte tökéletesen nyomtalanul ez az esemény az emlékezetemből és
nyilván nem ez az utolsó. Szóval működik a módszer, de több a kára, mint a
haszna. Mennyivel jobb lenne felidézni a félájult örömöt, szívdobogást, nyirkos tenyeret, mint ez a vállrándítós közöny...
