Ha most nem írom le, megint egy hétig nem fogom, hogy nagyon élvezem a nyelvtanulást. Az angoltanárnőm 13 éves hármasiker fiúk anyukája, és még a srácok születése előtt tanított általános iskolában, egyébként lakberendezési boltot vitt a férjével. Ezt csak azért írom le, mert látom rajta, hogy a felnőttoktatás számára is egy nagy kaland (egyelőre) és nagyon jól helytáll. Ha valami nem megy elsőre, rögtön máshonnan próbálkozik és tele van ötletekkel. Fárasztó munka után még három órát agyalgatni, főleg szerdán, mert a hétfői óra után nem mindig van időm tanulni, de hétvégén mindig rendezem a sorokat. Körmölöm a sok házi feladatot, próbálom memorizálni a szabályokat, biztos jó lesz ez így? Aztán ahogy kevergetem a krumplifőzeléket, hirtelen minden összeáll. Érdekesen működik az elme.

Hmmm...az elme. Na meg a szív. Dórikám szerelmes, szerencsére egy aranyos fiúba. Ha csak lehet,együtt vannak, amivel nem is lenne olyan nagy baj, de időnként "elfelejt" elkéredzkedni. Nem hiszem el, hogy minden egyes gyerekekkel ugyanazokat a meccseket kell lejátszani? Azt gondolná az ember, hogy a szabályok mindenki előtt ismertek, de hát persze, hogy mindenki megpróbálja a maga módján áthágni, hátha...Azt gondoltam, mindent megbeszéltünk, erre tegnap, mellékesen, mintha csak valami szellő suttogná, megkérdezi: tényleg, Apa mikor is dolgozik?