Ma egy hét előnyt adtam valakinek egy játszmában, persze nem tudatosan, ennyire nem vagyok körmönfont, sajnos. Mégse biztos, hogy rossz volt ez így, mert egy hét elég sok aljasság véghezvitelére elég, ha alaki nem tud ellenállni a kísértésnek. Én viszont korrekten jártam el, erre több tanúm is van. Ha nem apám élete lenne a tét, akár izgalmas is lehetne, hogy dönt az illető. Mert hát a tettek minden szónál ékesebben beszélnek.

Nem tudom, mennyire lehet a Sors útjába állni, meg lehet-e valakit óvni attól a rossztól, amit maga idézett elő, útját lehet-e állni annak a pusztító árnak, ami várható. Kicsit fatalista vagyok, de nem eléggé, úgyhogy megpróbálom rendezni a sorokat, amennyire lehet. Vicces, hogy mi, a lányai nyúlunk utána most, hogy az "új" nője már szinte teljesen kikészítette.

Milyen fontos lenne tudnunk, kik vagyunk. Ebben a cigányos, nagy érzelemben is ez volt a legijesztőbb, ez a feloldódás. Meg a nagy fogadkozások: én a vonat alá megyek, ha elhagysz...stb. Mindez a másik érzelmi életének a teljes figyelmen kívül hagyásával. Ez ellen nincs gyógyszer.

Szerintem a szeretet nem fojtogat.

Érdekes, néha ennek a pici országnak annyira meglepő egy-egy szeglete, mintha valami egzotikus vidéken járnék. Önszántamból biztosan nem terveztem volna a nyaralásunkat Hajdúszoboszlóra, annyira nem izgatnak a fürdővárosok, és főleg a mezőgazdasági térségekben. 

Az utazáson is csak úgy túl akartam lenni: vonattal, átszállással több, mint háromórás út...nem volt kecsegtető. Vittünk kártyát, könyvet, hogy ne unjuk halálra magunkat. Aztán, ahogy közeledtünk, azon vettem észre magam, hogy teljesen megnyugtatnak ezek a bevetett földek, a hatalmas hombárok a sínek mentén, a föld szaga, minden termékenységet, biztonságot sugárzott. Mintha hazamentem volna. Szia, Anyu.

A világ szerkezetét, a teremtés mikéntjét nemigen tudjuk a mi kis kétdimenziós agyunkkal felfogni, max. tapasztalati úton állapíthatunk meg valamiféle kezdetleges törvényszerűségeket. Istennel, vallásokkal, mennyel, pokollal eljátszogatunk időnként. Ma fordult velem elő először életemben, mikor azt éreztem, hogy valaki számára ez az eszmecsere tényleg nem babra megy. Az tudja igazán komolyan venni ezeket a kérdéseket, akinek már meghalt a szerelme, a testvére, vagy a gyereke. Csak hallgatója voltam ennek a beszélgetésnek, szerencsére. Neki nem tudtam volna mit mondani.