Pilisi tekergés

Végre, végre, végre...számunkra is megkezdődött az őszi kirándulószezon. Már a névnapomon mentünk volna, csak kiderült, hogy a költözködés során elkallódott az a cipő, amiben túrázni szoktam.  A Hervisben éppen most akcióztak le a Head márkájú túracipőket 18.000Ft-ról 8-ra, úgyhogy arra gyorsan lecsaptunk, elő-szülinapi ajándékként, mert addig még sokat mászkálunk majd. Egy-egy megelőző célú ragtapasszal kiválóan bevált. Össze se merem számlálni, mennyit tekeregtünk ma a Pilisben, de megérte: szokásos módon gyönyörűséges volt, folyamatosan csak hálálkodtam magamban, hogy ott lehetek. 

Áradat

Ezt a filmet néztük ma este. Nagyon tetszett.

Ma jönnek haza a gyerekek. Végre.

Na, ez az.

 Dóri:

- Kösz, hogy segítettél, Anya. Egyedül  nem ment volna.

- Persze. Örülök, hogy azért megpróbáltad és mikor nem sikerült, nem adtad fel, hanem segítséget kértél.   Mindig így kell csinálni, egész életedben, nem csak velem. Mindig lesz, aki segít. Ezért vagyunk, emberek.

- Brühühühü, miért nem kaardszárnyú delfineeek?!

Petronius

Miért rajongok érte ötven éve?

Mert átbeszél hozzám egy elmerült

világból, mintha rég halott barátok

szólítanának. Mert olyan sokat

tanultam tőle. Mert még azt is tudta,

hogy a birtoklásnál százszor nagyobb

gyönyör a puszta élet. Mert szerette

az életet, de nem ragaszkodott

hozzá. Mert a legrosszabb körülmények

között is rögtön paradicsomot

varázsolt maga köré. (Recsken többször

is megpróbáltam utánozni őt.)

Rajongok érte, mert oly elegánsan

jegyezte fel egy haldokló világ

pénzhajhászását s ordenáriságát,

az emberek szeretkező dühét

(ha a szellem elhal, a nemiszervek

triplán működnek még egy ideig),

a költőket s szobrászokat, kik új

kifejezést kerestek, bárha nem volt

mit kifejezniök; a gazdagok

és a hatalmasok meghülyülését,

melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt

s derűt adott, meg szépséget, pedig

jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat

elállja a sötétség oszlopa.

Irigylem őt, mert nem borzongott ettől,

nem öltött hősi pózt s óbégatott,

hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen;

nem akadt úgysem, aki ellenáll.

Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni

a pusztulást; élvezte is talán,

mert izgató volt; igényt önmagával

szemben táplált, nem a történelem

menetével. Erősebb volt minálunk,

hisztériás moderneknél, akiknek

nehéz az élet s nehéz a halál:

őnéki mind a kettő könnyű volt. Faludy György

(F)eloldozás

Sose voltam odáig a  kis kölyökképű Leonardo di Caprioért, de az Aviator c. filmben megszerettem. Ebben  van egy jelenet, a végén, mikor egy pánikrohamában kirohan a mosdóba. Rettegve, elgyötörve belenéz a tükörbe, majd úgy pillant fel, mint aki a mélybe veti magát. Látod, ahogy megadja magát az őrületnek. Ez az elengedés, ez iszonyú.

Persze, itt van a történet másik fele: ahhoz, hogy minden józan megfontolás ellenére keresztül tudjunk vinni valamit, kicsit őrültnek kell lenni, szóval némiképp hajlam kérdése is, hogy keresztül tudjuk-e vinni, amit megálmodtunk. Némiképp, mert ehhez nyilván magas szintű szakmai tudás, szorgalom, jó PR, stb. is szükségeltetik. (Sőt, szerencse is.)

Hol a határ? Mi köt a valósághoz? És mit lehet tenni a genetikai örökséggel szemben, meddig ment meg az önkontroll és az emberi kapcsolatok? 

Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat

csak romos templom s régi név mutat

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek

örmények zsidók lakták székelyek

s akad még itt-ott ki a néhai

honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant

tudhatja már hogy ki nyugszik alant

régen kikorhadt fejtől a kereszt

a zsidók hamvát meg ne itt keresd

s ki érti már a megmohosodott

márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok

négy sarkában finoman faragott

négylevelű lóhere mélyed és

századok óta nincs egy repedés

esőcsöppöt és harmatcsöppöket

gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak

a temetőben oltják szomjukat

ha szárazság van vagy éppen aszály

a gaz-felverte mohos sírra száll

iszik s hálából mikor égre kel

a holtakért a madár énekel

Kányádi Sándor