"Amikor már nem volt több pénzem, el kellett adnom a farmot. Egy nairobi társaság vette meg. Azt tervezték, hogy felszedik a kávéfákat, felparcellázzák a terepet, utakat építenek, és ha majd Nairobi elkezd nyugat felé terjeszkedni, építési telekként fogják árulni.

...

Így kezdődött hát egy különös korszaka az életemnek a farmon. Az igazság persze az, hogy a farm nem volt többé az enyém, de hát az efféle igazságokat, aki úgysem tudja felfogni, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, a napi létében nem oszt, nem szoroz. Óráról órára a pillanatnak éltem, vagy talán mégis inkább az örökkévalóságnak, ahol a pillanat történései egyáltalán nem számítanak.

...

Így azután én voltam az utolsó, aki fölfogtam, hogy kifelé áll a szekerem rúdja. Ha visszatekintek az Afrikában töltött utolsó hónapokra, úgy tetszik, az élettelen dolgok sokkal előbb tisztában voltak vele, hogy elmegyek, mint én magam. A hegyek, az erdők, a puszták, a folyók, a szelek, mind tudták, hogy el kell válnunk. Amikor aztán magam is kezdtem megbékélni a sorsommal, s a farm eladásával kapcsolatos tárgyalások beindultak, a táj magatartása megváltozott irányomban. Addig része voltam, és az aszály olyan volt nekem, mint a láz, a puszta kivirágzása, mint egy új ruha. Most a vidék levált rólam, és hátrébb lépett kicsit, hogy tisztán, egészében láthassam.

A hegyek az esőzések előtti héten is képesem erre. Egy este, miközben nézi őket az ember, hirtelen egy nagy ívű mozdulattal leleplezik magukat, szinte megnyílnak, színük és formájuk olyan világos és eleven lesz, mintha csak ajándékul kínálkoznának, mintha onnan, ahol ülsz, egyenesen felsétálhatnál zöld oldalukra. 

A hegyekben, márciusban ez az adakozó gesztus azt jelenti, hogy jönnek az esők, de itt, most nekem azt jelentette, hogy el fogunk válni."

(Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában)