Anyám nem könnyű ember, de legalább nem hétköznapi. Sőt, nagyonis rendkívüli. Úgyhogy rendszerint elijeszti a férfiakat az elvárásaival meg a hihetetlen érzelmi intenzitásával. Meglépnek, aztán 10-20 év múlva megjelennek, mikor egy normális emberrel kötött házasságuk csődbemegy. Fel nem foghatom, hogy ezek az érzelmi szálak rendszerint csúnya szakítások után hogy maradhatnak meg két ember között. Apám is képes volt 20 évig várni rá, hátha meggondolja magát. Mikor hozzáment a következő férjéhez, apám akkor keresett magának másik nőt. Most meg Esben, az egykori nagy szerelem jelent meg hipp-hopp Európa másik végéből.
És miért nem lehet akkor értékelni valamit, mikor még friss, miért vesztegetik az emberek az éveket? Lehet, hogy pont ezekkel az évekkel lehet lemérni valaminek a súlyát? Vagy ez csak nosztalgia, szentimentalizmus?
Hogy van ez?
2 megjegyzés:
Épp ezen agyaltam a napokban.
A videó nagyon tetszik.:)
Örülök, hogy tetszik:)
Majdnem azt mondtam Anyunak, hogy nem értem, mire várnak, nem élünk örökké:D Na ezért nem szeretem a kereszténységet.
Megjegyzés küldése