Csak nem írtam semmit Horvátországról, de nem is nagyon fogok. Visszanézve a fényképeket, végiggondolva az élményeket, már tudom, hogy legközelebb mit fényképezek, mit írok le, milyen programba megyek bele és szerintem ezzel Laci is egyet fog érteni. Tehát: félpanzió, idegenvezetés, naponkénti szállásváltás helyett kiválasztunk egy várost és ott leszünk pár napig,  és a közeli városokba megyünk át, ha van mit megnézni. Eddigi utazásaink  legmaradandóbb élményei, emlékképei azok, amikre magunk leltünk, vagy véletlenül történtek meg. Ezeket emlegetjük: ízek, események, színek, érzések, bakik.

A Szent Márk székesegyház padlóján a márvány intarzia, ahogy a látogatók talpa alatt a  fehér márvány gyorsabban kopott el, mint a fekete, és a talpam alatt éreztük a virágmintákat. Az a sangria, amit Peniscolában ittunk, a sólyom súlytalansága a  kezemen. A pincérek harsány "holá"-ja és az a ripsz-ropsz kiszolgálás. A tenger íze, meg hogy a legszebb helyeken olyan színű volt, mint Dóri szeme. Hogy mennyire imádják a macskákat Horvátországban: jópár boltban láttunk, az eladók ölében, ezt nálunk nem tudnám képzelni. A Plitvicei-tó színe,  ahogy lerakódik a mész a vízinövényekre,  és élve kővé válnak. A hogy a víz dinamikája, ahogy utat tör magának, mindent legömbölyít, old és köt. Az az egyszemélyes grilltál, amiből Lacival ketten jóllaktunk és még két macskát is megetettünk, micsoda íze volt! Diocletianus palotája Splitben, meg ezek az énekesek. A dubrovniki  utcák fényesre, csúszósra koptatott mészkő burkolata, mintha mindig vizes lenne. Hogy fáról ettük a datolyát Makarskán - mindennél finomabb volt. Úgyhogy, ha lehetőségünk adódik még utazni,  már tudni fogjuk, hogyan kell.