Majd' egy hónap után tegnap elolvastam A mór utolsó sóhaját. Nagyon élveztem! Az elején ott kísértett a Száz év magány, kicsit bosszankodtam rajta: minek ez? Eredetibbet vártam, de azért tovább olvastam. És közben egy embert találtam, aki megtanult mesélni. A sarkok, amikre fel-felszisszentem a Sátáni versek olvasásakor, lecsiszolódtak, a könyvben szereplő összes esemény, gondolat szépen úgy kanyarog és hurkolódik, hogy a végén egy szép faliszőnyeg lett belőle és nem olyan tucatdarab, hanem olyan, amiből csak egy és csak akkor készülhet és nem csak a stílusa, hanem a mondanivalója miatt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése