Mindig annyira irigyeltem a lokálpatriótákat: ők képesek igazán belakni a várost, vagy városrészt, ahol élnek. Itt van ez a kisváros, Gyömrő. Ez az első olyan hely, ahol egy olyan emléktáblát láttam, amelyik egy szülésznőnek állított emléket, aki sok-sok gyömrői világrajövetelénél segédkezett. Mindig meghat, ha látom, mert a szülésznőkről azért többnyire el szoktak feledkezni, valljuk be.
Van valami megnyugtató abban, ha az ember igazán birtokolja a mi kedves bolygónknak azt a parányi részét, ami neki jutott: a szomszédok behúzzák a kukát, a gyerekek együtt tollasoznak az utcán, elbeszélgetsz a boltossal, névtáblás padod van a horgásztónál, ilyesmi.
Ma például a gyömrői színjátszókör előadásában Almával és Dórival meg a Bástya sétány 77-et. Eddig nem ismertem, de most rájöttem, hogy nem szeretem, de ez nem az előadók hibája, egyszerűen nem tetszik a darab. Nem nagyon tudtak énekelni, meg a mozgásuk is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez az egész semmi volt ahhoz az örömhöz képest, amivel a színpadra álltak, bohóckodtak, és ezt a közönség is megérezte, mert minden poénjuk lelkes visszhangra talált.
Nagyon aranyos volt, ahogy ezt az egész előadást kitalálták, ahogy az amatőr színészek összejátszottak, összebazsalyogtak, tényleg szívüket-lelküket beleadták az előadásba. Ennek is megvan a (nagyon is fontos helye) a Nap alatt.
4 megjegyzés:
Rajongok az amatőr együttesekért!
Én is emlékszem a szülésznőre, akinél születtem, mintha rokonunk is lenne, de lehet, hogy rosszul emlékszem.Apu is játszott a kisteleki színjátszókörben, még anno:)
Úgy rémlik, ott ismerkedtek meg Anyuval. Vagy csak együtt játszottak, már nem emlékszem pontosan.
Én is emlékszem a szülésznőnkre, nagyon aranyos volt!
Megjegyzés küldése